Főkép

A Nefronita Birodalom csillaga egyre magasabbra és magasabbra emelkedik. Miután megtalálták császárnőjüket, és győztek a nemzetelvűek serege felett, minden adott ahhoz, hogy megszilárdítsák, sőt, tovább növeljék határaikat, illetve megsemmisítsék a maroknyi, egyelőre még tétovázó állam ellenállását, s ezáltal egész Avryn felett uralkodjanak. Azonban ehhez még lesz egy-két szava a Riyriának is, Hadrian és Royce ugyanis új megbízatást kap Melengár királyától – s bár egyikük sem kifejezetten szeretne az új küldetéssel foglalkozni, mégis beleegyeznek, hogy a Smaragdvihar nevű hajó fedélzetén utánajárjanak egy régi ellenségük, Marius Merrick mesterkedéseinek. Ahogy az már lenni szokott, a szálak messzebbre vezetnek, s hamarosan azon kapják magukat, hogy vérszomjas goblinokat kerülgetnek a káléi dzsungelben. Merthogy természetesen újfent rájuk hárul a feladat, hogy helyes irányba tereljék a politikai erővonalakat…

 

Nem is olyan régen, a Birodalom születik olvasása kapcsán némileg attól féltem, hogy a kötetben tapasztalható gyengélkedés nem áll majd meg, és az egész sorozat elveszti varázsát – szerencsére félelmeim alaptalannak bizonyultak, hiszen még véletlenül sem erről van szó, A Smaragdvihar újra azt hozza, amit vártam tőle. Michael J. Sullivan mintha egyesítette volna mindazt, ami jó volt a korábbi részekben, hogy mindebből egy olyan egyveleget állítson össze, ami tulajdonképpen hibátlan a műfajában – a Riyria-krónikák negyedik része ugyanis már-már tökéletes szórakoztató fantasy, teljesíti minden elvárásunkat: izgalmas, rejtélyes, nagyra törő történet, érdekes, korrekten lefestett szereplők, nagyszerű párbeszédek, s persze egy olyan világ, amit egyre jobban megismerhetünk. És akkor még a hihetetlenül szórakoztató humorról nem is beszéltem…

 

Újabban egyre inkább azt veszem észre, hogy a fantasy-rajongók között sokan vagyunk azok, akik szomjazzuk a tengeren játszódó szórakoztató történeteket. Persze ez nagyban köszönhető annak, hogy nem sok kalózos regény jelenik meg itthon (így aztán üde színfolt egy-egy hajózós kaland), de ettől függetlenül is úgy érzem, mintha valahogy jobban felkapnánk a fejünket, amikor a hosszú, szárazföldi lovaglás vagy gyaloglás helyett azt olvassuk valamelyik fülszövegben, hogy a főszereplők hajóra szállnak, és a hullámok hátán küzdenek meg mindenféle veszéllyel. Ennek köszönhetően engem már A Smaragdvihar alapfelállása is megragadott, nagyon kíváncsi voltam, hogy az eddig csak a szárazföldön harcoló Hadrian-Royce páros miként fog helyt állni az imbolygó tengerjáró fedélzetén – persze aggodalomra semmi ok, kalandjaik most is bővelkednek izgalomban, ráadásul a kötet második felére most sem ússzák meg a hosszú gyaloglást.

 

Ezen túl pedig most mintha minden korábbinál jobb lenne Sullivan stílusa: gördülékenyebb a cselekményszövés, ügyesebben kezeli az egyes történetszálakat (a Riyria mellett ezúttal is találkozhatunk Aristával és Modinával) – mintha pontosabban rátalált volna a megfelelő ritmusra, mintha jobban vezetné fel az összetett rejtélyeket és intrikákat. Emellett pedig a mellékesnek tűnő, valójában legalább olyan fontos eseményeket is érdekesebben, ötletesebben írja meg – magam is meglepődtem, hogy például a császárnő körüli történéseken ugyanolyan jól szórakoztam, mint a fókuszban álló Riyria-kalandon. Külön öröm volt, hogy a kevesebb oldalszámra feltűnő mellékszereplőknek (főleg a hajó legénysége) is próbál árnyaltabb, vagy legalábbis eredetibbnek tűnő jellemet adni, próbálja ezeket a figurákat is érdekessé tenni, függetlenül attól, hogy mennyire játszanak központi szerepet a cselekményben.

 

További kellemes meglepetés volt, hogy a hajóval a szokásosnál is egzotikusabb helyszínre utaznak főhőseink, így legalább Sullivan univerzumának további részeit is megismerhetjük – ugyan sok újdonság nem volt ilyen téren, de ez feltehetően annak köszönhető, hogy Sullivan nem akar kilépni a középkori-jellegű környezetből, mágiával ugyanis még mindig csak elvétve találkozhattunk. De ez már igazán nem von le semmit a kötet élvezeti értékéből, ami szokás szerint igen magas: úgy érzem, hogy Michael J. Sullivan még így, a negyedik kötetre is képes volt fejlődni, sőt, talán most hozta eddigi legjobb formáját – ha ezt a stílust és minőséget folytatja tovább, én biztosan nem fogok panaszkodni. Úgyhogy kíváncsian várom az ötödik részt, mely elvileg Télvíz idején címmel még (stílszerűen) idén télen napvilágot láthat.