Charles Bukowski: Nők

(Figyelem! Minden karakter, helyszín és esemény pusztán a szerző fantáziájának szülötte. Bármilyen hasonlóság valós - élő vagy holt - személyekkel csak a véletlen műve.)

 

Tegnap este megismertem egy lányt. Valami egészen banális témáról beszélgettünk, biokaják, művészet, meg hasonlók. Sose szerettem a biokajákat. Miniszoknyája alól kivillant fehér combja, barna haja finoman keresztezte arcát; kedvem lett volna odahajolni, és megcsókolni ajkait. Szinte kényszerítenem kellett magam, nehogy túl durván közelítsek felé. Néztem, ahogy nevetés közben előbukkan a nyelve a fogai között, nem is értettem, hogy miért nem lépek már. Húszas éveiben járhatott, abban a korban, mielőtt még komoly döntések megtételére kényszerítették volna, de már túl azon, hogy ő apuci kedves kislánya. Amikor felálltunk a következő italért, csak figyeltem, ahogy lassan ringatja gyönyörű fenekét, amivel biztosan megbabonázta már férfitársaim tömegeit. Szegény marhák.

 

Az ő lakására mentünk fel. Ez mindenkinek a legjobb volt, legfőképpen nekem. Így nem kellett szabadkoznom a mocsok, a szerteszét heverő sörösüvegek, vagy az ágynemű miatt, amit hetek óta nem húztam át. Arról nem is szólva, hogy az ő lakásából bármikor lelécelhettem, ha úgy alakult volna a dolog. Nem mintha ez járt volna a fejemben, amikor beléptem a nappalijába. Mindkettőnknek hozott egy italt, természetesen whisky-kóla, a kedvencem. Miközben beszélt, jobban szemügyre tudtam venni, mint a bár félhomályos füstjében. Apró szeplői valahogy korábban elkerülték a figyelmemet: pedig döbbenetes bájosságot kölcsönzött vonásainak. Nem hordott melltartót, el is gondolkodtam, hogy lehet, le kellene önteni valamivel, hátha akkor hamarabb lekerülne róla a ruhája. A harmadik italt húztuk le, amikor a kezem egyre magasabbra csúszott a combján, az ajkunk meg egyre közelebb került egymáshoz. Ó, Uram, csak most ne hagyj cserben!

 

A hálószobája mintha csak valami lakberendezési katalógusból lépett volna elő. Mindenhol makulátlan bútorok, teljesen hiányoztak a felesleges tárgyak vagy az oda nem illő részletek, amik otthonosabbá tették volna a szobát. Lágy világítás, akárcsak az ócska romantikus filmekben, az ágyat mintha külön bejárónő gondozta volna, a szekrényben tökéletes rendben sorakoztak a ruhái, mellette kis szekrényben a cipői. Nem is értettem, hiszen a lakás többi része közel sem egy pedáns, hibátlanul rendezett élet képét rajzolta ki előttem. A hálószoba pedig mintha valami szentély lett volna, ahol el lehetett érni az univerzum felsőbb szintjére (mondjuk lehet, hogy tényleg így volt). És ahova nem nyerhet betekintést minden jött-ment alak. De akkor mit kerestem én ott? Ledobtam magamról a ruháimat, és behúzódtam a takaró alá, várva, hogy ő is csatlakozzon hozzám. Amikor levetkőzött előttem, végigtekintettem a testén – azon a gyönyörű, hibátlan, minden képzeletet felülmúló testén –, és egyszerűen sírva fakadtam.

 

Furcsa, már-már pszichedelikus élmény volt. Ültem meztelenül az ágyban, előttem egy csodás nő, és csak zokogtam, mintha csecsemő lennék, aki nem kapta meg azt, amit szeretett volna. Vagy túl sokat kapott abból, és úgy érzi, nem érdemli meg. Vagy egyszerűen csak túl idióta ahhoz, hogy élvezze, amit a sors kiutalt számára. Folytak a könnyeim, és éreztem, ahogy minden esélyemet elvesztem álmaim nőjénél. Hogyan is lehetne komolyan venni valakit, aki ahelyett, hogy ennek az asszonynak minden óhaját és kívánságát kielégítené, itt zokog, akárcsak valami eszelős? Talán a helyzet bizarr abszurditása tette, de nem küldött el lakásából, ahogy illett volna. Odabújt hozzám, én meg odafektettem a fejemet a mellére, s éreztem, hogy kezdek megnyugodni. Eszembe jutott Bukowski. Nem mintha évek óta halott amerikai írókra szoktam volna gondolni, miközben egy meztelen lánnyal fekszem az ágyban. De abban a pillanatban valahogy előbukkant tudatom sötét mélységéből Charles Bukowski és a Nők.

 

„– Mit gondolsz a nőkről? – kérdezte.

– Nem szoktam gondolkodni. Minden nő más. De alapvetően mindegyikük a lehető legrosszabb és a lehető legjobb keveréke – varázslat és kárhozat. Mégis örülök, hogy léteznek.

– Hogy bánsz velük?

– Ők jobban bánnak velem, mint ahogy én velük.

– És szerinted ez fair?

– Nem, de ez a helyzet.”

 

Nem rajongtam egyébként érte, egyik haveromtól kaptam kölcsön – azt mondta, hogy tetszeni fog nekem, mert sok benne a szex meg az ivás. Nem tetszett különösebben, nem érettem, miért kellene nekem négyszáz oldalt olvasni egy ötvenes, alkoholista fasziról, aki bár ronda, hírnevének köszönhetően mégis sorra fekteti meg a gyönyörű nőket. Nekem miért nem jött össze ennyire az élet? De abban a varázslatos szentélyben, abban a közel spirituális pillanatban (mint valami zen-buddhista megvilágosodás, csak nekem még fügefa sem kellett hozzá) valahogy eszembe jutott, és megértettem ezt a lecsúszott, mégis zseniális írót. Bukowski regényében, Henry Chinaski nevű „hősének” ugyanis minden aljas, önzőnek és szégyentelennek tűnő tette mögött rejtőzik valami. Na, nem olyan borzalmasan rejtélyes valami: Chinaski nemes egyszerűséggel csodálja a nőket.

 

Imád minden elfuserált pillanatot, amit velük tölthet. Minden őrült kiabálást, minden elmebeteg tányérdobálást, minden nyugodt, közös alvást, minden lélegzetelállító szexet. És mert szereti mindezt, tudja: a férfira csak kárhozat várhat a nők társaságában. A Pokol és a Menny még karnyújtásnyira sincs egymástól, ott van mindkettő egyetlen asszonyban. Akárcsak az enyémben, akinek a mellére borulva könnyezek. És mégsem bírunk szabadulni. Nem tudunk kilépni ebből az őrült vonzásból, ebből a mindenkinek káros csodából. Megőrjít, nyomorba dönt, mélybe húz, mégis muszáj. Mert nélküle még a semminél is kevesebbek vagyunk. Ezt értettem meg az ágyban a nő mellett, akinek odaadtam volna a szívemet, ha nem lopta volna el abban a pillanatban, amikor először rám mosolygott. Aki aztán kidobott a lakásából, merthogy neki nem kell egy ilyen rakás szerencsétlenség. Hazafelé menet vettem egy karton sört meg két üveg whiskyt. Talán kitart reggelig.