Főkép

Már nagyon régen vártam a pillanatot, amikor végre kezembe vehetem Agatha Christie utolsónak írt Poirot-regényét, Az elefántok mindre emlékezneket. Mégpedig teljes és a krimi királynőjének szövegéhez méltó magyar változatban. Most végre teljesült a kívánságom: feltehettem a könyvespolcomra az Európa számomra legkedvesebb idei megjelenését, a Horváth Kornélia pompás fordításában kiadott kötetet.

 

Agatha Christie 1920-ban alkotta meg legkedveltebb főhősét, a nagybajuszú, kis szürke agysejtjeire büszke belga nyomozót, Hercule Poirot-t, aki azután egész életében vele maradt. Az írónő számos elbeszélést, s pontosan harminchárom regényt szentelt a szimmetriára és logikára kényes tojásfejű emberke nyomozásainak, melyek közül a legutolsó a legendás és sokak által ismert Függöny volt. Ezt a végül 1975-ben kiadott Poirot-könyvet azonban Christie mintegy harminc évvel korábban fejezte be, majd eltette arra az időre, amikor majd szeretné lezárni a mesternyomozó történetét e végső üggyel. Így a megírás szempontjából legutolsó Poirot-regény valójában Az elefántok mindre emlékeznek, 1972-ből.

 

A végtelenül költői és nosztalgikus történetben a Mrs. McGinty meghaltból és a Gyilkosvadászatból ismerős krimiírónő, Mrs. Ariadne Oliver és Poirot ismét a múltban nyomoz. Egy fiatal lány életében súlyos titok rejtőzik: apját és anyját agyonlőve találták a házukhoz közeli sziklán ezelőtt majd húsz évvel. Kettős öngyilkosság történt? Vagy egyikőjük gyilkos volt, míg a másik áldozat? De melyik melyik? Hogyan végződhet két kedves, középkorú, középosztálybeli ember élete ilyen brutálisan? Vagy talán az igazság valami egészen más: megdöbbentő, szomorkás és hihetetlen?

 

Amiért szerintem nagyon lehet szeretni ezt a könyvet, az a teljesen egyéni hangvétele. Mindenki mást szokott értékelni Christie Poirot-könyveiben. Van, aki a Gyilkosság az Orient expresszen rendkívül bonyolult és rafinált bűnténypókhálóját, van, aki az olyan nagyszabású és „igazi angol” családi rejtélyeket, amilyen az Hercule Poirot karácsonya vagy a Temetni veszélyes. Megint mások viszont A titokzatos Kék Vonat vagy Az órák romantikus kalandosságáért rajonganak. Én a negyvenes évek lírai, erősen lélektani regényeit kedvelem a legjobban: a Cipruskoporsó magányos hősnőjének, a Hétvégi gyilkosság nyomasztóan egymásra utalt és egymásra figyelő családjának, a Zátonyok közt életük kisszerűségéből kitörni próbáló szereplőinek a történetét. És persze az írónő egyik legkülönlegesebb könyvét, az Öt kismalacot, ahol Poirot pusztán az alapján tár fel egy régi-régi bűntényt, hogy elolvassa és összeveti a haláleset öt tanújának visszaemlékezéseit.

 

Az elefántok mindenre emlékeznek leginkább ezekre a könyvekre hasonlít: tisztességes krimirejtélye (és finom humora) mellett nagyon erős a hangulata, s belengi valami inspiráló és cselekvésre sarkalló, mégis végtelen és jóvátehetlen szomorúság. Az Öt kismalachoz hasonlóan Poirot ismét egy fiatal lány szüleinek életével és halálával kapcsolatban kényszerül benne nyomozásra, s megint olyan ügyet tár fel, amelyet évtizedes por lep el. Ám Agatha Christie mindig másmilyen. E könyvében az biztosan csalódni fog, aki szereti magát detektívnek képzelni az Ed McBain-krimik bűnügyi dokumentumait és űrlapjait tanulmányozva, előszeretettel olvasgatja Jeffery Deaver Lincoln Rhyme-jának esetösszefoglalóit, vagy alig várja, hogy Ellery Queen végre eljusson szokásos felhívásához, amelyben felszólítja olvasóját, hogy – lévén előtte minden árulkodó jel – most már aztán szíveskedjen kitalálni, ki is a gyilkos. Bár a krimikirálynő a tőle megszokott tisztességes és logikus módon ezúttal is közli velünk az összes nyomot, még a szokottabbnál is kevesebb hivatalos információval dolgozik.

 

A regényben száraz tényeket közlő, vagy pontos vallomásokat tevő szereplők helyett ugyanis csupa emlékező elefánttal találkozni: olyan idős emberekkel – bár semmiképpen nem nevezném őket pejoratív szóval vénségeknek, ahogy a fülszöveg teszi –, akiknek már nem igazán maradt más izgalom és öröm az életben, mint visszagondolni a múltra. Felidézni a régi szép időket, kiegészítve, kiszínezve, s újra és újra örülni annak, hogy egyszer az öregkor és annak (vélt vagy valódi) bölcsessége is megadatik az embernek. A könyv olyan titkokat tár fel, amelyek azért maradhattak ennyi ideig rejtve, mert valaki, vagy valakik nem akartak rájuk emlékezni: eltitkolva el akarták őket felejteni. Ám parancsolni nem lehet sem az emlékezetnek, sem a tudásvágynak: s szándékosan felejteni is nehéz. Elhallgatások helyett, vagy legalább mellett az emlékezésre is szükség van. Csak így oldódhat meg a könyvbeli rejtély – és talán csak így lehet az ember boldog.

 

Az, hogy az emlékezet és a felejtés olyan kulcsszerepet kap a regényben, nagyon sokat jelent számomra. Az is igaz azonban, hogy találkoztam már olyan olvasóval, akit inkább zavart ez az írói eszköz. Hogy nekik, a türelmetlenebb krimifalóknak mivel ajánlanám a könyvet? Talán azzal, hogy gondoljanak az Európa kiváló időzítésére. A szép és szomorkás történet ugyanis egy időben kerül(t) a boltokba az azonos című filmváltozat magyar televíziós bemutatásával. E filmmel és négy társával ért véget a brit Poirot-sorozat, amelynek sikerült a lehetetlen: egyrészt az 1989-2013 között elkészített tizenhárom évad során gyakorlatilag az összes Poirot-történetet megfilmesítették, másrészt a zseniális David Suchet Poirot-alakítása feltétlenül bevonult a filmtörténelembe (talán még Agatha Christie-nek is maradéktalanul tetszett volna, feltéve, ha félreteszi azon meggyőződését, hogy Poirot-nak valójában sokkal nagyobb a bajusza…). Így hát a filmes Poirot-t is magunk elé képzelhetjük, amikor az utolsó lapokhoz érünk: ott ül a magnóliafa alatt, elindít az útján egy ifjú párt, és hirtelen rájön, mindazok után, amit kinyomozott, talán néha jobb volna mégis feledni. „Az elefántok mindenre emlékeznek, (…) de mi emberek vagyunk, és hála istennek, az emberek képesek felejteni.”

 

A szerző életrajza

Kapcsolódó írások:

Hadnagy Róbert-Molnár Gabriella: Agatha Christie krimikalauz
Agatha Christie képregények
Interjú Mathew Prichard-dal, Agatha Christie unokájával – 2010. november