Főkép

Kazuo Ishiguro Japánban született, de 5 éves korától Angliában él. Nem is igazán tartja magát japán írónak, ez a regénye mégis Japánban játszódik. Egy interjúban azt nyilatkozta, hogy nem a valóságos Japánban, de nem hiszem, hogy bármivel is kevésbé valóságos ez, mint bármely másik Japán, amilyennek azt az országot, történelmét és kultúráját az egyes emberek érzékelik. Nincs semmi, ami ugyanolyan lenne két embernek.

 

Eredetileg 1986-ban jelent meg a regény, az író második műveként, három évvel előzte meg azt a könyvet, amely világszerte ismertté tette a nevét: a Napok romjai-t. Aki azt olvasta, az nagyon sok párhuzamot, hasonlóságot fog találni eme két kötet között, hiába, hogy az egyik az ’50-es évekbeli Angliában játszódik, míg a másik a II. világháború utáni Japánban.

 

A lebegő világ művésze főszereplő-mesélője egy idős úriember, aki egykoron művészetével támogatta a nacionalistákat, és így Japán belépését a háborúba. Azokban a régi időkben tiszteletre méltó, nagy nevű személyiség volt, tanítványai felnéztek rá, csak egy szavába került a megfelelő helyen, hogy egy-egy jobb képességű fiatalembernek elinduljon a karrierje. Ám Japán elbukta a háborút, és a regény jelenében azok, akik a háborúba vitték az országot, vagy börtönben ülnek, vagy öngyilkosságot követnek el becsületből – vagy… nos, Ono Maszudzsi éli az életét. Elmélkedik a múlton, gondozza a kertjét, és próbál mindent megtenni, hogy kisebbik lánya férjhez tudjon menni. Mert úgy véli, az első alkalommal a házassági tárgyalások az ő múltja miatt fulladtak kudarcba…

 

Hogy Ono Maszudzsi háborús bűnös-e, azt nem Ishiguro mondja meg, azt az olvasónak kell eldöntenie. Ahogy a maga kimért, szertartásos, jellegzetesen japán módján elmeséli történetét, előre-hátra ugrálva az időben, kerülgetve a kínos kérdéseket, ahogy a japán etikett is elvárja, apránként elénk tárul egy ember élete, és tényleg csak rajtunk múlik, mint ítéljük meg – vagy hogy egyáltalán megítéljük-e.

 

Több olvasata, rétege is van a történetnek. Az egyikben Ono Maszudzsi egy idős özvegyember, aki alig látja a lányait, aki fiát és feleségét is elveszítette a háborúban, és aki nem tud mit kezdeni sem az unokájával, sem az új világgal. Ezen a szinten ez a könyv egyszerűen az öregedésről, az időskorról szól, és amilyen körülményes a stílusa, annyira kíméletlen az, amit mutat. De kiolvasható belőle az is, hogy volt egyszer egy Japán, ami másmilyen volt, mint ma, vagy épp a ’40-es évek végén, ’50-es évek elején (vagyis a regény jelenében), amikor az újjáépítés és a gazdasági-üzleti fellendülés kezdődött. A mesélő szemén keresztül nézve az, amit ők akkor csináltak, az üzletemberek és bankárok elleni lázadásuk, a régi japán értékek védelmére, átörökítésére tett kísérletük nemes cselekedet volt. Ők nem akarták, hogy annyi japán ember haljon meg.

 

A könyv egyik legemlékezetesebb része így hangzik: „…az olyan ember, aki arra törekszik, hogy kiemelkedjen a középszerűségből, hogy több legyen, mint az átlagos, kétségkívül csodálatot érdemel, még akkor is, ha a végén elbukik, és nagyravágyása következtében egy egész vagyont veszít el… Az ő kudarca nem mérhető össze a hétköznapi életek méltatlan kudarcaival… Ha valaki ott bukott el, ahol mások elegendő bátorság vagy akarat híján nem is próbálkoztak, vigasztalást meríthet ennek tudatából, sőt mélységes elégtétellel szolgálhat számára, amikor visszatekint az életére.”

 

Ez önáltatás? Valódi vigasz? Ono Maszudzsi részéről mi lenne a helyes: ha megtagadná a múltját, ha vezekelne, vagy ha vállalná, következményeivel együtt? Még ezt sem lehet egyértelműen kiolvasni a könyvből. És nem tudom nem összevetni mindezt a mai magyar helyzettel, ahol épp így nincsenek egyértelmű válaszok. Úgy értem, az, hogy én vagy te vagy ő mit gondol minderről, ami ebben a regényben történik, az meghatározható, de nyilvánvaló, hogy ez csupán egy-egy személy véleménye, nem egy közmegegyezéses norma.

 

A könyv címe, legalábbis elsődleges értelmezésében, Ono Maszudzsi ifjúi éveire utal, amikor egy dekadens művészcsoport tagja volt. Mesterük célkitűzése abban állt, hogy megfessék azokat a pillanatokat, amelyek csak az éjjeli világban, a kicsapongás és szórakozás világában léteznek, és bár gyönyörűek, a reggellel elmúlnak. Ám utal másra is – és ha odafigyel az ember, számos olyan elemet talál a regényben, amely többféle, akár szimbolikus értelmezést is hordoz. Szemben azonban a Napok romjai-val vagy Ishiguro másik fő művével, a Ne engedj el…-lel, ennek a regénynek nincs olyan kimagasló csúcspontja. Eljutunk benne valahonnan valahova, lassan, a kimért eleganciát és szépséget árasztó mondatokon is folyamatosan átsugárzó fojtott-nehéz atmoszféra nyomása alatt, de végül egyedül maradunk az érzéseinkkel és gondolatainkkal. Amelyek, bármik legyenek is, nem is Maszudzsiról szólnak, csakis rólunk.