Csabai László: Szindbád Szibériában
Írta: Palczer-Aschenbrenner Eti | 2013. 12. 14.
Kicsit félve kezdtem neki Csabai László regényének, mert nem olvastam az előzménynek tekinthető kötetét, a Szindbád, a detektívet. Tartottam tőle, hogy így kevésbé lesz élvezetes a könyv, de szerencsére nem lett igazam, mert bár jó néhány utalás van a főszereplő korábbi életére vonatkozóan, mégis markánsan elkülönül a két cselekményszál. Ritkán olvasok krimit, de a Szindbád Szibériában kíváncsivá tett. Talán azért, mert a Magvető Kiadónál jelent meg, és ezt egy kicsit furcsállottam. Elsőre. De amint elmerültem Csabai világában, már egyre kevésbé: műfaját tekintve ugyanis krimi, de a nyelvezete szépirodalmi, hosszú-hosszú tájleíró részekkel. Ez a kettősség nekem nagyon tetszett, legalább annyira, mint az elbeszélés sokszínűsége: van benne realizmus, abszurd és irónia is egyszerre.
A negyvenes évek Szovjetuniójában járunk, egy munkatáborban. A főszereplő Szindbád (beszédes név ez, csak egy nagy utazóhoz tartozhat, aki megjárta Bagdadot, Nyárligetet és most épp Szibérián keresztül visz az útja), aki nyomozóként dolgozott korábban. A láger leírása fájdalmasan élethű, ahol a túlélés záloga a monoton ismétlődés, a rendkívüli helyzeteken csak veszíthetnek az elítéltek. „Mert a lágerben semmi sem jó, vagyis, ami jó, az is rossz, csak esetleg kevésbé.” Mégis egy különleges esemény segít a főhősnek a kitöréshez: a lágerparancsnok puskája eltűnik, de Szindbád megoldja az ügyet, és leleplezi a tettest. Briliáns logikájának híre megy, „szabad” emberként távozhat. Természetesen az életével ugyanúgy rendelkezik a hatalom, lágernyikből nyomozó, majd osztályvezető lesz, hiszen a háború által megtizedelt szovjet rendőrségnek éppen ilyen emberre van szüksége.
Minden fejezetben van egy-egy újabb eset, amely megoldásra vár. Van, amelyik könnyebben megy, és pár napon belül lezárható, de van olyan ügy is, ami csak szinte a végkifejlet előtt oldódik meg – vagy akkor sem. És pont ettől nagyszerű Szindbád karaktere, hogy kivételes tehetségű, de nem tévedhetetlen. Nem egy szuperhős és ezért lehet nagyon szeretni. Logikusan gondolkodik, de közben hagyja, hogy az ösztönei vezessék. A kihallgatási módszerei is egyedülállóak: nem a verésben látja a megoldást, hanem a meséltetésben. Látszólag teljesen lényegtelen, a bűnügytől független kérdéseket tesz fel a tanúknak, mellyel több információhoz jut, mint a társai a kínzással.
Szindbád sorra kapja a felderítendő ügyeket, melyek remek alkalmat szolgáltatnak a szerzőnek, hogy bemutassa nekünk Szibériát. Keresztül-kasul utazgathatunk a zord vidéken, és mindenhol izgalmas történetekkel, gasztronómiával, ősi burját hagyományokkal ismerteti meg az olvasót Csabai László. Akár izgalmas ismeretterjesztő könyvként is olvasható a regény, olyan információáradattal találkozhatunk az oldalakon. Miközben a táj lehangolóan sivár, az emberek pedig túlélték ugyan a háborút, de mindenkinek van kisebb-nagyobb vesztesége, mégis az életigenlés süt a szövegből. A tragédia összefonódik az örömmel, apró csodákkal, amelyek miatt holnap is érdemes felkelni.
Akárhányszor kezdtem el olvasni a kötetet, mindig ugyanaz a forgatókönyv zajlott: már csak azt vettem észre, hogy elolvastam száz oldalt. Annyira magával ragadott ez a világ, hogy képtelen voltam kiszakítani magam belőle. Minden oldalon történik valami érdekes, amely miatt letehetetlen a könyv, nem lehet belőle egyszerre csak kicsit elolvasni. Csak ajánlani tudom azoknak, akik szeretik az orosz nagyregényeket, a szibériai ismeretterjesztő műveket, a végletekig realista ábrázolásmódot és a bűnügyeket. Az utolsó mondata hibátlan lezárás, tökéletesen passzol a regény hangulatához – már csak ezért is érdemes végigolvasni a közel hatszáz oldalt. Bízom benne, hogy hamarosan lesz folytatás, én már nagyon várom. Addig is beszerzem az első részt, és megismerkedem Szindbád nyárligeti és bagdadi kalandjaival.