Javier Cercas: Szalamiszi katonák

Az 1962-es születésű spanyol Javier Cercas, bár már írt két regényt a `80-as években, a 2001-ben megjelent Szalamiszi katonák című regényéig teljesen ismeretlen volt a szélesebb olvasóközönség számára. Ez a könyve azonban nemcsak, hogy háromszázezer példányban kelt el Spanyolországban, hanem elnyert vele számos rangos irodalmi díjat, valamint meghozta számára a világhírt is. Cercas volt az egyik első Franco-éra utáni hispán író, aki regényt írt az oly sokáig kibeszéletlen nemzeti traumáról, a spanyol polgárháborúról. Ezen kötete ügyesen vegyíti a fikciót és valóságot, az olvasó nem is mindig tudja eldönteni, hogy mi történt meg valójában abból, amit olvas.

A `90-es években kezdődő történet narrátora nem más, mint egy bizonyos Javier Cercas, aki a `80-as években írt már két regényt, amit saját bevallása szerint senki sem olvasott az édesanyján, illetve néhány barátján kívül. Irodalmi ambícióit feladta, élete kilátástalan, nemrég vált el és egy kis irodalmi újságnál dolgozik, ahol éppen csak megtűrik. Egy nap interjút kellene készítenie a neves íróval, Rafael Sánchez Ferlosióval, aki mindenről mesél neki, kivéve arról, amit narrátorunk hallani szeretne. Miután Cercas mindent megtud a gyalu helyes használatáról, vagy a szalamiszi katonák hősiességéről, Ferlosio egy anekdotát mesél el apjáról, Rafael Sánches Mazasról, az egykori ismert íróról és a Falange alapítójáról, ami felkelti hősünk érdeklődését.

A polgárháború utolsó napjaiban a köztársasági hadsereg néhány megmaradt katonája ki akar végezni ötven politikai foglyot, köztük Mazast is. Mazas a kavarodást és a pánikot kihasználva megszökik, és egy üregben bújik el nem messze a kivégzési helytől. Itt akad rá egy fiatal katona, aki, bár valószínűleg tudja, hogy a borzalmak okozója, a háború egyik kirobbantója fekszik vele szemben, ahelyett, hogy megölné vagy feladná, futni hagyja. Mazas pedig néhány fiatal helybeli segítségével az erdőben bujkálva éli túl a háborút, majd a Franco-rendszer egyik kedvezményezettjeként csak évtizedekkel később hal meg. Az újságírót lenyűgözi ez a történet, és úgy dönt, hogy mindent kiderít róla, amit lehet.

A három részre osztott könyv első harmada, az „Erdei barátok” erről a kutatómunkáról szól. Cercas mindent megtesz, szinte mániákus igyekezettel törekszik arra, hogy csak és kizárólag a valóságot ismerje meg; könyvtárakba, levéltárakba jár, kutatókkal beszél és a legnagyobb meglepetésére még élő szemtanúkkal is találkozhat. Az egyiküktől azt is megtudja, hogy Mazas is le szerette volna írni csodálatos megmenekülésének történetét, mégpedig „Szalamiszi katonák” címmel. Cercas végül ugyanezzel a címmel írja meg könyvét, amit szigorúan „dokumentumelbeszélés”-ként emleget. A második harmad dokumentarista stílusban számol be a politikus-író életéről, a Falange és a fasizmus felemelkedéséről, és a lehető legpontosabban mutatja be azt az 1939. január 30-ai napot, a csodás megmenekülést, valamint az ezután történteket egészen Mazas ’60-as években bekövetkezett haláláig.

Az olvasásban itt rövid szünetet tartottam, és arra gondoltam, hogy ugyan jó a történet és jól is ír Cercas, de valami mégis hiányzik belőle – hogy mi, azt nem igazán tudtam megfogalmazni. De hiányzott, az tény. Ezen a ponton nem értettem pontosan, hogy miért is lett ekkora siker ez a regény, ám folytattam az olvasást a harmadik fejezettel, a „Stocktoni találkozóval”. Itt ért a meglepetés, ugyanis a könybéli Javier Cercas is ugyanerre a megállapításra jutott. Ahogy írta: „Második olvasásra az eufóriát csalódottság váltotta fel: nem volt éppenséggel rossz könyv, csak éppen hiányos, mint egy kész gépezet, amely nem képes ellátni a feladatát, mert hiányzik egy darabja. Csupán annyi volt a problémám, hogy nem tudtam, melyik darabja hiányzik”. A valódi Javier Cercas ugyanazzal a fogással élt, mint Ian McEwan a Vágy és vezeklésben: a történetben szándékosan helyezett el kisebb stílushibát, élettelenséget vagy zökkenőt, bárhogy is nevezzük, hogy aztán egy zseniális húzással kijavíthassa, és a műből nem szimplán egy jó, hanem egy zseniális regény váljon.

A regénybeli Cercas a harmadik részben már-már feladná terveit és örökre a fiókban maradna irománya, ha nem találkozna a kultikus chilei íróval, Roberto Bolanoval, aki nem kis meglepetésére ismeri műveit, és arra biztatja, hogy ne hagyjon fel az írással. Hamar összebarátkoznak, és Bolano elmesél fiatalabb pályatársának egy történetet egy bizonyos Mirallasról, akit egy kempingben ismert meg évekkel korábban, és aki végigharcolta a spanyol polgárháborút, valamint a II. világháborút is. Cercas néhány apró részletből arra következtet, hogy ez a Mirallas lehetett az a fiatal katona, aki megkímélte Mazas életét. Hosszas kutatómunka után megtalálja és beszél vele…

A Szalamiszi katonák a spanyol polgárháború és Sánchez Mazas hihetetlen megmenekülésén kívül elsősorban az emlékezésről és az emlékezetről, az ismeretlen és megismerhetetlen múltról, valamint a hősiesség mibenlététől szól. Egy beszélgetésük során sem Cercas, sem Bolano nem igazán tudja megfogalmazni, hogy mi tesz hőssé valakit, de abban biztosak, hogy számtalan elfeledett névtelen hős van, akire büszkének kellene lenniük az embereknek. Hiszen igaz az, amit egy egykori fasiszta mondott: „Az utolsó pillanatban mindig egy maréknyi katona mentette meg az emberiséget” - igaz volt ez a görög-perzsa háborúk és igaz a spanyol polgárháború idejében is. A regény másik kulcskérdése az, hogy milyen nehéz alkotni, milyen nehéz megírni egy könyvet. Mennyire képes valaki csak és kizárólag a valóságról, a valóban megtörtént eseményekről írni. A kulcsjelenet többször is ismétlődik, át- meg átformálódik, míg elnyeri végső alakját. A valóság és a fikció végleg összemosódik – noha aki elég fogékony rá, persze utánajárhat, hogy mi is történt meg valójában, és mi csupán a képzelet szüleménye.

A Szalamiszi katonák és Roberto Bolano kulcsregénye, a Vad nyomozók szinte egyszerre jelentek meg az Európa Könyvkiadónál, így a spanyol nyelvű irodalom utóbbi két évtizedének legjelentősebb művei közül kettő ezentúl már anyanyelvünkön is olvasható. Cercas regénye tipikusan az a könyv, amit mind az olvasók, mind a kritikusok nagyra értékelnek – nekem is nagyon tetszett maga a történet, és ahogy azt a spanyol tálalta. Nálunk is elkelne néhány ilyen színvonalú regény a közelmúlt jelentősebb történelmi traumáiról, például a Tanácsköztársaság idejéről, a Trianon után országhatáron kívül rekedt magyarokról vagy az `56-os forradalomról. Mint korrajzot, mint a nemzetet ért sérelem feldolgozását, és mint izgalmas posztmodern regényt nyugodt szívvel ajánlom minden kedves olvasónak.