Főkép

Jennifer Egan Pulitzer-díjas regénye igazi álomolvasmány lehet bárkinek, aki érdeklődik a mai amerikai posztmodern (vagy inkább poszt-posztmodern) irodalom iránt: a könyv teli van csodás, okos és szellemes formai és elbeszélésmódbeli játékokkal, ugyanakkor a sok posztmodernkedés és a cseles, nagyon „irodalmi” megoldások ellenére Az elszúrt idő nyomában nem egy hűvös, lélektelen regény, amiben a forma a tartalom rovására megy, s amit csak csodálni lehet, szeretni viszont képtelenség.

 

A regény tizenhárom, egymással összefüggő, ugyanakkor egymástól függetlenül is olvasható, teljes értékű novellából áll, viszont ha sorban, „rendes” könyvhöz illő módon olvassuk a történeteket, akkor olyan plusz jelentéseket fedezhetünk fel az egymástól akár 100-200 oldalnyira lévő fejezetekben, illetve olyan plusz információkat tudhatunk meg az egymástól térben és/vagy időben igencsak távol lévő szereplőkről, amelyek nagyban növelik a könyv élvezeti értékét és persze fokozzák a beavatottság érzését.

 

A regény minden egyes fejezetének más a főszereplője, s minden fejezet az 1970-es évek vége és kb. a 2020-as évek közti időszak valamely pontján játszódik. S hogy mindez még bonyolultabb legyen, a novellák nem mindig időrendben követik egymást. Van néhány „igazi” főszereplő, aki szinte minden fejezetben feltűnik, és akit az életének számos különböző szakaszában megfigyelhetünk, de vannak olyan szereplők is, akik először csak valamely fő(bb) szereplő történetében tűnnek fel egy rövid időre, majd utána ők is kapnak egy egész fejezetet. Az írónő pedig időnként azzal érzékelteti kissé ironikusan a szerzői mindentudását, hogy a Lé meg a Lola című filmre emlékeztető módon röpke tudósítást közöl arról, hogy mi lesz/lett az adott szereplővel a következő húsz-harminc évben.

 

Ami pedig az elbeszélésmódot és az egyéb érdekességeket illeti: a novellák között vannak E/1-ben és E/3-ban megírtak egyaránt; van egy fejezet, ami olyan, mint egy power point prezentáció, s a „történetet” nyilacskákon, diagramokon, szövegbuborékokban és folyamatábrákon olvashatjuk; és van egy (a „Ki a testből”), amely E/2-ben íródott. Természetesen felvetődhet a kérdés, hogy van-e értelme ezeknek a kevéssé hétköznapi megoldásoknak, vagy csak azért vannak jelen, mert a szerző szeret játszani és kísérletezni – nos, legnagyobb örömömre, itt van értelme az összes furcsaságnak.

 

Vegyük például a már említett, „Ki a testből” című novellát: a történet elbeszélője egy zűrzavaros lelkiállapotban lévő fiatal férfi, aki nemrég öngyilkosságot kísérelt meg. Bár megmentették, azóta gyakran van olyan érzése, mintha kívülről figyelné önmagát, miközben „belülről” is átéli a dolgokat. A férfi lelkében/agyában végbemenő folyamatokról biztosan lehetne más módon is beszélni, viszont mivel a narrátor egyszerre van kint és bent, az E/2-es, önmagát megszólító/önmagát kívülről látó és láttató elbeszélésmód különösön hatásos – és ráadásul természetesnek hat. A novella végén lévő hirtelen nézőpontváltás pedig lélegzetelállító, és minden esetleges kétséget eloszlat azzal kapcsolatban, hogy miért éppen egyes szám második személyben „kellett” megírni ezt a történetet.

 

Bár az ajánlóm elején azt állítottam, hogy ebben a regényben a forma nem megy a tartalom rovására, eddig szinte kizárólag a könyv formai jellemzőiről beszéltem, úgyhogy ideje végre mondanom valamit a tartalomról is. Ahogy az az eddig leírtakból sejthető, a regénynek nincs összefüggő története, s még a főbb karakterek életével kapcsolatban sem tudunk meg „mindent”, illetve sok lényeges részletet csak mintegy mellékesen tudunk meg, és nem vagyunk jelen az eseményeknél. Ha viszont mindenáron beszélni akarok a történetről és a főszereplőkről, akkor a következőt tudom mondani.

 

A regény egyik főszereplője Bennie Salazar, aki valamikor a 70-es évek végén volt kamasz, s ő is, mint sok más tizenéves, próbálkozott a zenéléssel, s a garázszenekarának tagjai és a hozzájuk csapódó lányok között számos bonyolult kapcsolat alakult ki. Aztán telt az idő, Bennie saját lemezkiadót alapított, számos zenekart felfedezett és sikerre vitt, de később elege lett abból, hogy a 21. század elején már minden zene digitális és minden hangzás szintetikus, és elkezdett ismét a „valódi” hangokra és a valódi élményekre vágyni. A másik főszereplő pedig Sasha, aki tizenvalahány évig Bennie asszisztense és jobbkeze volt, és segített olyanná tenni a 21. század eleji zenét, amilyen az lett, közben pedig meglehetősen zűrzavaros életet folytatott.

 

A regény kb. 40-50 évet ölel fel, s ez alatt az időszak alatt nemcsak azt figyelhetjük meg, hogy hogyan lesz a 70-es évekbeli dühöngő zenéből a 2000-es évek steril, digitális, túl-tökéletes zenéje, hanem azt is, hogy az emberek hogyan változnak: hogyan lesz a tehetségtelen, ám jókor jó helyen lévő Bennie-ből dörzsölt lemezkiadó-tulajdonos; hogyan lesz a hajdan óriási zenésztehetségnek tartott Scottyból fél-alkoholista, fél-hajléktalan figura, aki a mocskos East Riverből kifogott halakat eszi (de később mégis befut zenészként); hogyan illeszkedik be a „normális” társadalomba a kleptomániás Sasha, akinek az ifjúkori vad évei kissé vadabbra sikerültek a kelleténél; és úgy általában: hogyan adja fel szinte mindenki az álmait és vágyait nehezen megfogható és nem feltétlenül értékes dolgokért cserébe – vagy ellenkezőleg: hogyan merevedik bele valaki a húszévesen kitalált szerepébe, ami negyvenévesen már egyáltalán nem áll jól neki, s amit szívesen levetne, ha még képes lenne rá.

 

Röviden tehát erről szól a regény. Az ifjúkori lelkesedésről, amiből később kiábrándultság lesz; a jó és rossz döntésekről; a látszólag véletlenszerű kapcsolatok nem-is-annyira véletlenszerűségéről; a fejlődésről és változásról, ami sokszor visszafejlődés és rosszabbá válás. És hogy milyen ez a könyv? Sokszor borzasztóan szívszaggató, ugyanakkor nem pesszimista; nagyon-nagyon átélhető; szép, melankolikus, és okos. És csak dicsérni tudom a fordítót, Simon Mártont, aki Jennifer Egan csodás szövegét ennyire szépen, ihletetten és hűen ültette át magyarra.