Főkép

Nem olvastam A békés harcos útja című regényt. A belőle készült filmet sem láttam. Sőt, mi több, kétkedéssel tekintek a new age egészére. Ennek ellenére, amikor úgy hozza a sors, habozás nélkül kézbe veszem az ebben a témakörben íródott könyveket, mert hiszem, hogy minden nyomtatott szövegből lehet tanulni, ha mást nem, akkor azt, hogy a jövőben az adott szerzőtől vagy kiadótól ne vegyek kézbe semmit. Szerencsémre ezúttal nem erről van szó.

 

Ez a kötet mondhatni a szokásos módon került a kezembe: egy ismerős szólt, hogy 2010-ben létrehoztak a meglévő mellé még egy kiadót, és szerinte az egyik kiadványukat el kéne olvasnom. Mivel a belső hang nem mondott semmit, így rábólintottam a javaslatra, és nem sokkal később már Dan Millman történetével indultam munkába.

 

A szerző Amerikában él, aminek egyetlen nyomát fedeztem fel olvasás közben: nagyon jól ír. Tudom, ez ma már alap, akinek egy kis sütnivalója van, az pár kurzus alatt magába szívja a szükséges tudnivalókat, de ettől legfeljebb neves bértollnokká válik, nem pedig olyan íróvá, akinek képtelenség letenni a műveit, vagy ami még ennél is fontosabb: eredeti történetekkel, saját hangon szólítja meg az olvasókat. Millman esetében működik az a bizonyos varázslat, ami összeköti az betűfalót és az írót, létrejön a meghittség köre, amikor a valóság és a képzelet összekeveredik, amikor egyszerűen muszáj tovább olvasni, mert szükség van arra a bizonyosságra, amit csak az utolsó oldalakon osztogatnak.

 

A regénynek egyébként két olvasata van. Az első esetben egyszerű kalandregényként, illetve fejlődési regényként működik, és nem szól másról, mint a főszereplő Szókratész életéről nagyjából a születésétől kezdve egészen addig a pillanatig, amikor hajóra száll, és mindent maga mögött hagyva elindul az Újvilágba. A két dátum között számos fontos esemény történik, van miért izgulni, szomorkodni és nagy ritkán örvendezni. Az évek során felkeressük Szentpétervárt, elidőzünk a kozák falvakban, megpihenünk egy kolostorban – egyszóval megvan az a mozgalmasság, ami nélkülözhetetlen egy ilyen regényben.

 

Aki azonban könnyed olvasmánynál többre vágyik, az sem csalódik Szókratész utazásaiban, mivel a kalandos történet ürügyén Millman egy számára sokkal fontosabb üzenet átadását tartotta szem előtt. Ez a mondanivaló átjön a lapokon, és ebből a szempontból úgy érzem, a befejezés sikerült a legjobban, amikor megkapjuk a választ arra a kérdésre, ami már fejezetek óta ott kísért a gondolataink között: vajon hogyan tudja összeegyeztetni a lelkében egymással küzdő két érzést (béke és bosszú) Szókratész? Ennél részletesebben nem fogom ismertetni a regényt, mert úgy gondolom, ez is olyan mű, amelynek felfedezése akkor a legélvezetesebb, ha minél kevesebbet tudunk róla (és így belegondolva, lehet, hogy már így is sokat árultam el).

 

Egy biztos: a Szókratész utazásai című regényt egyaránt érdemes elolvasniuk a kalandra vágyóknak és azoknak, akik valamiféle szellemi útmutatásra vágynak zavaros korunkban, és bíznak abban, hogy az ember nem eredendően gonosz, és van mód arra, hogy már a földi életükben elinduljanak azon a lelki úton, amelyen – hitük szerint – haláluk után biztosan végigmennek.