Főkép

Ha fantasy-t olvasok, akkor általában elég hamar be tudom azonosítani, hogy miért is élvezem (vagy épp ellenkezőleg, miért nem élvezem) az adott regényt. Egyeseknél az izgalmas világkép (mint Brandon Sanderson esetében), másoknál a plasztikus karakterábrázolás a fő indok (Robin Hobb a legjobb példa), megint másoknál egyszerűen csak a stílust imádom (Patrick Rothfuss nem hiába lett kedvenc), olykor azonban nem tudom behatárolni megfelelő módon. Ezért aztán kicsit gondba kerültem Michael J. Sullivan miatt – már az első könyve kapcsán sem tudtam pontosan meghatározni, hogy miért is szeretem ezt a sorozatot, s ez az érzés a második rész esetében sem csökkent. Egy dologban viszont biztos vagyok: hihetetlenül jól szórakoztam.

 

Legutóbb valahogy ott hagytuk abba kedvenc tolvajpárosunk, Royce és Hadrian kalandjait, hogy épp túléltek egy szövevényes megbízatást, melybe nemcsak az aktuális királyság uralkodója, de még egy kilencszáz éves mágus is belekeveredett. Az azóta eltelt idő cseppet sem változtatta meg őket, következő feladatuk viszont komolyan próbára teszi őket. Egy gyakorlatilag nincstelen lány segítségüket kéri a falujukat megtámadó borzalmas szörnyeteg ellen, de természetesen nem akarják elvállalni – amikor azonban kiderül, hogy a parasztlány falujában él régi „ismerősük”, az öreg varázsló is, azonnal útnak indulnak. Avemparthához, egy ősi elftoronyhoz vezet útjuk, melyet (természetesen) ki kell rabolniuk, ám eközben próbálják felfegyverezni a megtizedelődő helyieket is. S akkor még nem is szóltam a kotnyeleskedő törpről, vagy a háttérben munkálkodó egyházról és a titokzatos céljaikról sem…

 

Van abban valami megnyugtató, ha egy író nem próbál felesleges célokat kitűzni maga elé, amit úgysem tud megugorni. Michael J. Sullivan pontosan annyit vállal, amit még teljesíteni tud: szerteágazó, több szálon futó történetet politikai-egyházi intrikákkal és cselszövéssel, kalandos cselekményt, amit nem nyom el szüntelen akcióval, valamint jól megkomponált – nem hibátlanul ábrázolt, de panaszra sem lehet okunk – szereplőket. A remek párbeszédek és a figurák gesztusain átszűrődő finom humor (mint Royce cinikus világlátása vagy az öreg mágus rejtélyeskedő magatartása) sokat lendítenek az önmagában kevés egyedit és újdonságot tartalmazó regényen, de ide sorolhatnám még a törpöt is, aki mintha csak az előző kötet rajongóinak kedvéért (s persze a gyakorta kihasználható helyzetkomikumért) került volna a szövegbe.

 

Ami mindenképpen előrelépés a Trónbitorlókhoz képest, hogy egy kicsit jobban megismerhettük Sullivan világának hátterét, s ezzel együtt a múltban lezajlott eseményeket, amelyek a világ mostani állapotához vezettek. A középkorra erősen emlékeztető koncepció ettől persze még mindig nem számít túl kiemelkedőnek, de bízom abban, hogy a folytatásokban még sok érdekességet fog mutatni az író – az alapokat már lerakta hozzá. A magyar kiadást ezúttal sem érheti kritika, a fordítóváltás ellenére is megmaradt a gördülékeny-könnyed stílus, ráadásul most sem felejtették el a térképet (nem is egyet, kettőt kapunk), valamint a névjegyzéket mellékelni, ami igazán örvendetes dolog. Szerencsére a borítókoncepció is átesett némi változáson: az első rész nem túl mutatós, pergamenes stílusát lecserélték a francia kiadás lényegesen tetszetősebb festményére.

 

Ami azt illeti, így a cikk végére sem lettem okosabb, hogy miért is szerettem meg ennyire a Riyria-krónikákat. Mindenesetre élveztem belemerülni a szerteágazó, fordulatokban bővelkedő cselekménybe, szerettem jókat nevetni Royce és Hadrian párbeszédein, örültem annak, hogy könnyen megkedveltem az egyes mellékszereplőket, s persze annak is, hogy a szerző próbálta egy kicsit árnyalni a világ hátterét. Ha minden regényen ilyen kiválóan szórakoznék, nem lenne okom panaszkodni. Most már csak abban reménykedek, hogy minél korábban olvashatjuk a harmadik részt, mert attól még többet várok – nem hiszem, hogy csalódnom kell majd.