Főkép

Bevallom, hogy az Akváriumot megelőzően még semmit sem olvastam Tóth Krisztinától, akiről csupán annyit tudtam, hogy egyebek mellett gyermekverseket is ír. Bevallom, mert ezentúl ez bizony másként lesz. A könyvet a tartalma alapján választottam, amire a barátnőm azt mondta: „Hát nem fogsz megszakadni a nevetéstől.” Ezt magamtól is sejtettem, de azt már nem, hogy a folyamatosan egymásba fűzött, sokszor érzelemmentesen tálalt mondatok iróniája időről időre megmosolyogtat. Tette mindezt azért, mert egy olyan időszak és a benne élők korképe, amit bár nem ismertem személyesen, sokat hallottam róla. Én a kommunizmus végén nevelkedtem, amikor már nem volt minden annyira szélsőséges, bár közel sem volt olyan szabad, mint most. Mindenesetre csendesen el lehetett járni templomba is, és többé nem fordulhatott az elő, hogy az ember esküvői tanúja – a párttitkár – bajuszt ragasztott magának, csakhogy ne ismerjék fel. A hatvanas években az egyik nagynénémék esküvőjén megtörtént ez a bizarr jelenet, amiből később már a rádiókabarékban hallhattunk, a családi legendárium azonban őrizni fogja még egy jó darabig.

 

Az ötvenes évek Magyarországa még nem heverte ki a második világháborút, a sebek túl mélyek, de az élet bizony megy tovább. Klárimama nem találja a helyét, de ez mindig is így volt, mert a néni kicsit furcsa, így amikor nem képes gondoskodni a lányáról, intézetbe kerül. Onnan veszi magához Edit néni, aki férjével és a koncentrációs tábort megjárt, enyhén szellemi fogyatékos testvérével él egy pici szoba-konyhában. A körfolyosós régi házat folyton átjárja a készülő ételek és a macskavizelet szaga, külön tér nem jut senkinek, a WC is a folyosó végén van, de a nagy szegénység ellenére a kuporgatás miatt jut ételre és még egy alvóbabára is. Vera és nevelőszülei élete nem rózsás, a változó világban azonban legalább ott vannak ők egymásnak.

 

A századfordulós álszemérem, mely megakadályozza, hogy beszéljenek bizonyos dolgokról, hiszen azt nem illik, fura elegyet ad az egymást feljelentgető, gyanakvó hangulattal közösen. Szomszéd figyel szomszédot, és elítél mindenkit, akinek kicsit is jobban megy. Ebben a világban fonódik össze néhány ember élete, rejtélyes és megmagyarázhatatlan módon. Egy mocskos maszek vej és a pártkönyv, ez jut Klárimamának. Soha senki nem mondja ki, mégis mindenki gondol róla valamit. Hogy gondnokság alá való, hogy roma, hogy alkalmatlan mindenre és egy notórius hazudozó. A lánya, Vera, egész életére bélyeget nyom szülőanyja személye, és az a fajta gyökértelenség, ami a hányatott sorsú emberek, valamint az eltaszítottak sajátossága. Hiába veszi magához egy jóravaló zsidó család, a lelke örök időre őrzi a múltját, amit soha, de soha nem képes lezárni.

 

A gyermektelen család tagjai elveszették mindenüket, talán nem is volt semmijük, nem foglalkoznak a múlttal, mert túl kell élni, meg kell élni. Rögtön itt van Edit néni, aki nem tud szabadulni a bűntudattól, és látástól vakulásig dolgozik, hogy étel jusson az asztalra, de így is megesik a szíve egy kis árván. Minden héten becsülettel lecsutakolja testvérét, cipekedik, gürcöl, és egész életét úgy éli le, hogy a régi értékek sosem vesztek ki belőle, de van egy szalonnát kedvelő férje, aki a háború óta nem imádkozik, nem hisz és nem is beszél róla. Edu, a húga is csak fizikailag van jelen, önálló gondolatokat ritkán fogalmaz meg, és a karja örök időkre őrzi tetoválását, amiről mindenki egyből látja, hogy honnan jött, mit élt túl. Bezárkózik a belső világába, és a valóság csak ködös, szinte gyermeki érzelmekkel lopakodik be a fejébe. Ők így mind együtt külön életet, külön sorsot képviselnek, de mégis egybeköti őket valami, a véletlenek fura összjátéka, az összetartozás.

 

Különlegesnek találtam a könyvet, mégpedig azért, mert valóban nem tiszte a felhőtlen szórakoztatás, mégis képtelenség letenni. Egy folyamatos történet, melynek középpontjában Vera élete áll, de mivel az övé kapcsolódik másokéhoz, hát bemutatja azokat is. Mintha ugyanazon fa ágai lennének – néha nő egy oldalhajtás, de végső soron az is ugyanarról a tőről fakad. A mesélés hangszíne érzelemmentes, leginkább olyan, mint egy dokumentumfilm narrátoráé. Nem szándéka, hogy sokkoljon vagy megbotránkozzon, csak elénk tár néhány életet, egy szeletet a múltból, és rábízza mindenkire, miről és mit gondol. Ez így is van rendjén, és ez az a momentum, ami miatt pergő képekké állt össze a történet, és én nagyon értékeltem.  Rendkívül könnyen olvasható, és teljesen az ember bőre alá mászik. Megtörtént, hogy elfelejtettem leszállni a metróról, ilyen utoljára tavaly szeptemberben esett meg velem, azaz nem túl gyakori az eset.

 

A borító pedig… Nos, azt kell mondjam, gyönyörű. Talán néhányan lehangolónak neveznék, de számomra egy letűnt, békésebb időszakot jelképez a málló vakolatú, régi bérházzal és benne a porolórúddal. A színe olyan, ahogy az algás akváriumon keresztül láthatnánk az udvart, ami egyszerre utal a címre, tartalomra és a könyv egész lényegére. Mert szereplőink élete ugyanazon a kis területen zajlik, nem tudnak, nem képesek normálisan kommunikálni egymással, és soha nem tehetik meg, mert talán nem is képesek kilépni belőle. Hőseink ugyanis röghöz – vagy vízhez, ha úgy jobban tetszik – kötöttek, a saját múltjuk, életük, sorsuk álmaik, vágyaik és kudarcaik által. Ebből következően a vége is sajátos. Csupán egy nap az amúgy is számosból, nincs igazi katarzis, hacsak nem Vera felismerése, amit mi már tudtunk, de ő csak akkor ébred rá, és mint egy vád, ki is mondja. Ahogyan talán neki is mondták, egy más életben, egy más akváriumban.

 

Minden pillanatát imádtam. Ne olvassa el, aki nem akar szembenézni az élet sötétebb felével, a beismerések, megalkuvások és állandó küzdelmek hadával. De mindenkinek kötelező, ha csak egyszer is kikívánkozott az életéből, és elgondolta azt, milyen lehet most máshol, más lakásokban, más családokban. Elárulom, ugyanolyan, csak az a közeg különbözik, ahol a halak úszkálnak, de az üveg, na az azonos.