Főkép

Földes András könyvének szomorú aktualitása van, mert bár nem emlékiratnak készült, mégis azzá lett. Írásában egy olyan kivételes ember élettörténete bontakozik ki előttünk, aki rendíthetetlen szenvedéllyel képes volt tudatosan alakítani sorsát, s ugyan végzetét nem kerülhette el, teljes, kihívásokkal és célokkal teli életet élt.

 

Erőss Zsolt a világviszonylatban is ismert és elismert hegymászó zseni egész életét a hegyek hipnotikus bűvöletében élte. Gyermekkorát a hűvös éghajlatú Gyergyói-medencében töltötte, mely a mai Románia egyik legzordabb területe. A szerző csibész kisfiúnak mutatja be Erősst, aki igen korán túrázni kezd, szánkózik, síel, de mindenekelőtt felfedez. Dohányzik és csavarog, miközben imádja a sziklamászást, és a helyi tűzoltóraktárból cseni el az új hobbijához szükséges köteleket.

 

A gyermekkori emlékekkel indított életrajz csak az első oldalakon szentimentális, hamar rátér azokra az eseményekre, melyek megalapozták az alpinista határozott és sokszor kérlelhetetlenül makacs jellemét. A bevándorló székely az anyaországba érve hirtelen románná lesz, nehezen talál munkát, a család anyagi keretei pedig igencsak szűkösek. Később mikor ipari alpinistaként helyezkedik el, a megnégyszereződött fizetéséből már finanszírozni tudja első expedícióját. Társai legnagyobb megrökönyödésére azonban nincs nála sátor és hálózsák, és a csontig hatoló hideg éjszakákat a hátizsákján összegömbölyödve saját készítésű hó barlangjában tölti. Mindezt nem hanyagságból vagy lustaságból tette, hanem egyszerűen ezekre a felszerelésekre már nem futotta a költségvetésből, ahogy a csúcsmászásokhoz szükséges engedélyek kiváltására sem.

 

Kiváló fizikumának köszönhetően extrém teherbíró képességgel rendelkezett, sikerorientáltságához pedig kétség sem férhetett. Sokszor, és sokat kockáztatott, az embert próbáló körülmények újabb és újabb kihívások vállalására ösztönözték, és talán pont ezért válhatott Magyarország vezető expedíciós hegymászójává. Legnagyobb szakmai bravúrja azonban nem az Everest csúcsmászása, hanem a Nanga Parbat meghódítása oxigén és serpák segítsége nélkül, habár az engedélyek ismét hiányoztak, szólómászásával beírta magát a hegymászó történelembe.

 

Földes nem szépíró, nem tudja a táj- és természetleírásaival úgy magával ragadni az Olvasót, mint Jon Krakauer. Ellenben remek dokumentalista, írása rendkívül precíz, jól felépített és olvasmányos. A tényeket a maguk nyers valóságában adja vissza, így gyakran érezhetjük úgy, hogy a magashegyekben a legmodernebb technológiai berendezések ellenére is a középkorban állt meg az idő. A hollywoodi hegymászós filmek is alaposan eltérnek a valóságtól, mert a mászók csoportosan indulnak neki a hegynek, ellenben mégis egyéni teljesítményekről beszélhetünk. Aki elfárad, az visszafordul, és nem várja el társától, hogy az kövesse őt a csúcstámadás feladásában. A hegyi útvonalakat időnként hullák tarkítják, és a halál annyira természetes velejárója a hegyi környezetnek, hogy az önmarcangoló gyász szomorúsága ismeretlen foglalom. Az akklimatizációhoz szükséges pihenőtáborok is gyakran egymásra épülnek, így a sátorban terjengő bűzt akár egy rég elfeledett hegymászótárs lassan bomló teteme is okozhatja. Hétköznapi ember számára elképesztő körülmények közt vívják sokszor életveszélyes csatájukat, miközben időnként kicsit megfagynak. De ezek a következmények számukra ugyanúgy hozzátartoznak a hegymászáshoz, mint a lélegzetelállító teljesítmények és emlékezetes kalandok.

 

A könyv részletesen leírja Erőss Zsolt balesetét, és az azt követő amputációt, de rendkívül kevés figyelmet fordít a rehabilitációs időszak taglalására, pedig életének ez a szakasza legalább olyan bravúros, mint hegymászó teljesítménye. További gyengéje, hogy míg Erőss Zsolt konokságát a maga tényszerűségében ábrázolja, – így az olvasó dönti el mennyire szimpatikus neki a sztármászói hozzáállás –, addig Mécs László és Kollár Lajos esetében már nem volt ilyen nagyvonalú. A közös expedíció során kialakult konfliktushelyzetek elfogulttá tették, mely írását is áthatja. Többször is feleslegesen elismétli, hogy Kollár Lajos expedícióvezető létére nem ismer tisztességesen egyetlen idegen nyelvet sem, Mécs pedig már-már a tunya, önző, undok sportoló képében jelenik meg előttünk. Úgy gondolom mindkét ábrázolás kihagyható lett volna a könyvből, hiszen esetükben is nagy formátumú emberekről van szó.

 

Földes nagy érdeme viszont a személyes hangvétel és a közérthetőség. Újságírói tapasztalatát itt bőven kamatoztathatta, hétköznapi nyelven magyaráz, közkincsé teszi a hegymászói szakzsargont, továbbá megismertet bennünket azokkal az élettani és pszichológiai folyamatokkal, melyeket a 8000 méter fölötti magasság idéz elő a szervezetben. Felvonultatja a hegymászó társadalom színét-javát, és bemutatja Sterczer Hildát – Erőss Zsolt feleségét –, akinek személyében a női expedíciós alpinisták egyik figyelemreméltó személyiségét ismerhetjük meg.

 

Erőss Zsolt és Kiss Péter hegymászók tragikus halála a Kancsendzöngán megosztotta a magyar társadalmat. Egyesek felelőtlennek ítélik a magashegyi mászók tevékenységét, mások pedig nemzeti hősként tartják számon extrém sportolóinkat. Földes András könyve is csak erősíteni fogja a fenti sztereotípiákat. Akik eddig nem értették, miért jó hegyet mászni, azok továbbra is értetlenül fognak állni a dolgok fölött, akik viszont érdeklődnek a kalandos életvitellel párosuló extrém megmérettetések iránt, azok számára igazi különlegesség lesz Erőss Zsolt életútja.

 

A könyvet az apróbb etikai malőrjeitől eltekintve nagyon szerettem. Kiemelkedően hatásos, izgalmas olvasmányélményként tartom számon, melyre évek múlva is emlékezni fogok. Messze túlmutat a szimpla életrajzon, a műfaj meghatározó, irányadó írása, és az expedíciós hegymászásról írott legjobb magyar tudósítás.