Főkép

„A visítások őt hívták. Fénykard módjára hasították keresztül Oslo belvárosának esti alapzaját, az ablakon túli egyenletes autózúgást, a távoli szirénák süvítését, az épp megkonduló templomi harangokat. Ilyenkor, az esti órákban, vagy közvetlenül napfelkelte előtt szokott elindulni, hogy élelmet keressen. Végigszimatolta a konyha mocskos linóleumpadlóját. Az elcsípett szagokat villámgyorsan három kategóriába sorolta: ehető, veszélyes vagy a túlélés szempontjából érdektelen. Szürke cigarettahamu savanyú bűze. Vér cukros édessége egy vattapamacson. Sör kesernyés párája egy söröskupak belső oldalán. Egy üres fémhüvelyből felszálló kén-, salétromsav- és szén-dioxid-molekulák.”

 

Jo Nesbø mindig zseniális felütésekkel kezdett, a fenti sorok pedig igazolják, hogy ezúttal sem adta alább.

 

Denevérember, Csótányok, Vörösbegy, Nemeszisz, Boszorkányszög, A megváltó, Hóember, Leopárd, Kísértet. Ez a sorrendje a Harry Hole regényeknek. Persze, ezt minden rajongó tudja, de remélem, nem csak ők olvassák ezeket a sorokat, hanem olyanok is, akik valami jó olvasnivaló után kutatva érkeztek az ekultura.hu-ra. Sajnos nincs elég hely, hogy összefoglaljam, amit tudni érdemes (avagy kell) a sorozatról (tessék elolvasni a könyveket), legyen elég annyi, hogy a főszereplő 193 cm magas, vékony, rövid szőke haja van, fehér bőre, ön- és közveszélyes, viszont hihetetlenül élesek az ösztönei, amitől nagyon eredményes, ezért majdnem mindent elnéznek neki a felettesei. Ja, és egyébként rendőr. Általában. Legutóbb három éve láttuk, amikor elhúzott a világ másik végére, és már attól féltünk, hogy soha nem látjuk viszont. Ez valószínűleg így is lenne még egy ideig, ha a múltja nem kezdené kísérteni. De elkezdi, mégpedig nem is a legbarátságosabb módon: Rakel fiát hónapokkal ezelőtt letartoztatták gyilkosság vádjával. Szóval Harry jön, és teszi, amihez a legjobban ért: kideríti az igazságot.

 

Döbbenet az egész könyv, és nem csak azért, mert Jo Nesbø új írói módszert alkalmaz (az áldozat haldoklás közben meséli el élete történetét), hanem azért is, ahogy szépen lassan, rétegről rétegre lefoszlik - a még megmaradt - szép színes cukormáz a norvég fővárosról, ami a végén ott áll előttünk pőre, mocskos valójában. Hihetetlenül kiábrándító az egész, szinte undor tölti el az olvasót, ahogy kibontakozik a történet. Nem hittem volna, hogy lesz könyv, ami jobban megrendít egy adott témával, jelenet esetben a droggal kapcsolatban, mint Irvine Welsh kultuszkönyve, a Trainspotting, de megtörtént – a Kísértet befejezése után nem találtam szavakat, csak ültem letaglózottan, kiüresedetten, és nem értettem semmit. Vagy egyszerre minden világossá vált? Már nem is emlékszem. Arra viszont igen, hogy a döbbenet még napokig velem volt. És nem csak a történtek miatt, hanem azért is, ahogy és amikor az egyes darabkák a helyükre kerültek. Nem mondom, hogy minden egyértelmű volt számomra, de pár dolog igen, ezért nem mindig lepődtem meg annyira, mint esetleg kellett volna, de a végkifejlet bizony még nekem is bennakasztotta a lélegzetemet.

 

Szeretném hinni, hogy a helyzet nem ennyire reménytelen, de Jo Nesbø nem sok reményt ad vagy hagy. Sőt, valójában semmit. Na jó, Rakel és Martine figurája talán kivétel, de ebben nem vagyok teljesen biztos. És mégsem haragszom rá. Sőt, csodálom azért, ahogy mindezt elénk tárja: hidegen, szenvtelenül, pengeéles logikával, mintegy kívül helyezkedve mindenen, mégis lerántva bennünket a mocsokba. Szinte érezzük a drogosok sóvárgását az anyag, a politikusokét a hatalom (és persze a pénz), Harry-ét pedig az alkohol iránt, a kisstílű bűnözők pulzusának gyorsulását egy-egy lehetőség láttán, és a megszállottságot, amivel Harry az igazságot keresi még akkor is, amikor már tudja, hogy nagyon nem fog neki tetszeni, amit talál. Szeretnénk vele azonosulni, hiszen mégiscsak ő a jófiú, de nem hagyja, mert olyan, amilyen. Hős és antihős egy személyben. És éppen ettől annyira erős karakter. Biztos van még ilyen, vagy legalább hasonló, de én még nem találkoztam vele (vagy nem emlékszem rá). Na jó, talán Doktor House. De csak talán.