Alessandro Baricco: Háromszor hajnalban

El nem tudom mondani, mennyire vártam, hogy kezembe vehessem ezt a könyvet, hogy hazáig rohanjak vele - ahogyan Rebecca teszi a Mr. Gwyn lapjain, hiszen elolvasni való könyv vár rá -, s mégis, pont a Mr. Gwyn, a szerző előző regénye keltette várakozások okán szagolgattam, dédelgettem pár napig ezt a portrét - aminek nincs jogosultsága - a nekirohanás és magamévá tétel szinte testi gesztusa helyett. Szerettem volna, ha távolság épül a várakozásom és a könyv közé, s ezt épp a kicsit tovább várakozás, az elolvasás halogatása adhatta meg – hogy fáradjon a lelkesedés, csihadjanak az elvárások; hogy a könyv hathasson a maga szavaival, hogy ne - vagy ne csak - a könyvbe rejtett könyvként olvassam.

Persze nehéz „üres lappá” lenni, amire majd az élmény ír, ha maga a szerző helyezi nyitó megjegyzésében pontosan abba a szűk mozgástérbe az olvasmányt, amit el akartam felejteni kicsit. Hogy ez itt Mr. Gwyn, Baricco előző regénye író hősének szövege, amit Akash Narayan álnéven jelentetett meg a regény tereiben a megírt író hős – s valójában egy portré a történetmesélés egyéb módjairól lemondó, elképzelt író tollából. Aki szavakkal akart olyan „látványokat” teremteni, amik a nézőjét – elsősorban magát az ábrázoltat – úgymond „hazavezetik”. A Háromszor hajnalban fikciójának a Mr. Gwyn közege a valósága – s végül én sem tettem mást, mint Rebecca a regényben. Úgy vettem a kezembe a könyvet, mintha Mr. Gwyn írta, álnéven megjelent mese volna; három történet egy férfi és egy nő első találkozásáról, a lehetetlen módon: hogy ugyanazok, s mégis mindhárom találkozás az első közöttük.

Vágtatok végig a könyvön, s amit olvasok - ha nagyon szigorú vagyok - pusztán játékos irodalmi bravúr, ujjgyakorlat-szinten megvalósítva; amely a maga három történetével egyetlen dologról mesél háromféleképpen. Egy férfi és egy nő, egy kamaszlány és egy öregember, egy kamasz fiú és egy idősödő rendőrnő kettősével háromféleképpen ugyanazt az „első találkozást” meséli, ahol kétfelületű Mőbiusz-szalagként tekeredő, egymásba fonódó időket rajzolnak ki a szövegből szinte kikönyöklő jelzőkkel és sorsfordulókkal épített azonosságok. Mr. Gwyn ráadásul stílusában is bravúrokra hajlamos író: az elszaladó indulatú, pattogó párbeszédek lovait erőteljes gyeplőmozdulattal fékezi narrációba – mindhárom szövegben nagyjából ugyanazokon a dramaturgiai pontokon, a „kívülről-beszéd” eszközével távolít, veszi élét az addigiaknak.

Vágtatok végig a könyvön, és azt veszem észre: az író rétegez. Valahol a felpörgő párbeszédek elvételekor válik nyilvánvalóvá, miért kell e két embernek ott és akkor beszélgetnie. Mint amikor munkánk van egymással – amelyben egyszerre csak észrevesszük a másikat. Mint amikor úgy figyeljük a másikat, mint egy megmunkálandó munkadarabot, amit annyi másik után már nem kéne elrontani. Munkánk van a másikkal, amely által - mégis - előttünk nyílik esély: hogy most ne rontsuk el. Azt az egymással művelt valamit. S lehet, hogy csak ennyi a kapcsolataink javának titka: tartozunk egymásnak egy történettel. S valamiért egyszer csak ez lesz a legfontosabb; el kell mesélni a történetet (nem tudom, miért, de el kell), amivel tartozunk egymásnak. Mr. Gwyn legalábbis olyan író, aki elhiszi: az egymásnak mesélt történetek formálnak rajtunk.

Az első történet észreveszi a hajnalt. A második belemenekül. A harmadik megérkezik bele. S egyszer csak én is megérkezem egy mesébe, ami formál rajtam. És már nem érdekel a bravúr, az időkezelés, a figurák „másidejű” fejlődéstörténete. Csak a három szűk mozgásterű történet érdekel, három történet, ami egy; s ami formálni akar rajtam - s a legjobban akkor járok, ha hagyom. Miközben valójában ez a három történet egy elképzelt tükör. S valójában az író kihasználta mozgástér minden, csak nem szűk. Miközben e könyvet nem Mr. Gwyn írta – hanem Mr. Baricco.

Játszottam már vele, hogy milyen írói eszközökkel él Mr. Gwyn – nos, tény, hogy Baricco meglepően nagyot távolodik a saját stílusától az álcajáték kedvéért. Sajátos írástechnikai különbségekről van szó – valójában előttünk van, hogyan írna Mr. Gwyn. A már említett - Baricco által egyébként igen szűkmarkúan használt - párbeszédek és az azokat megszakító, távolító narráció, az olasz kétségtelen, ihletett zeneisége helyett egyfajta pepecselés az - egyébként szűkmarkúan használt - jelzőkkel; sokadik olvasásra jóízűen hagyja magát szétszedni ez a nyúlfarknyi hármas. De elsőre tényleg olyan, mint egy portré: látvánnyá áll össze. Időtlen tükörképpé.

Mert egyszerre csalódást keltő, zavarba ejtő és megvilágosító élmény belenézni a tükörbe, és egy másik arcot látni benne. Mintha egy hosszan tartó kóma után. Nem azt, amire számítasz, amire vártál. Zavarba ejtően idegen vonásokat – ahol fokozatosan ébred az emlékek rajzolatából és látványból valamiféle azonosság-tudat. Amely soha nem lehet biztos benne: becsapja-e magát ezzel – az emlék homályos és látvány vakítóan éles képeinek egybemosásával; hogy az azonosság érzete és a távolító kép egymásra fektetése valóban kiad-e egy „ént”. Nekem valahol ennyire zavarba ejtő ez a kettős – akár hármas – tükör. Kettős – hiszen a komolyan vett irodalmi játék szerint ez itt Mr. Gwyn „önarcképe”, amit az író, Alessandro Baricco tár elénk. S hármas, mert a miénk. A miénk is. Ha bele merünk nézni.

Ha a legkevesebb szóval szeretném leképezni ezt a tükröt, Mr. Gwyn „önarcképét”, így nevezném: sose késő. Az első történet észreveszi a hajnalt, a második belemenekül, a harmadik megérkezik bele – de mind a három tud róla legalább: hogy észre kell venni az idejét, és akkor sose késő újrakezdeni. Életet, szerelmet. Sose késő akár csak a dolgok lépésről lépésre történő, komótos kijavításába kezdeni. Sose késő. Ez vagyok én, mondja nekünk Mr. Gwyn Alessandro Baricco tollával: ezek az óvatos, visszahúzódó, látszólag kicsit gyáva, de mindig figyelmes reakciók, amelyek vannak - vegyük őket észre magunk körül -, s amelyek mindig magukban hordják a reményt. Ha másra nem, hát arra, hogy észrevegyék, hogy bárki észrevegye, mikor nem késő. Akár csak a kezünkben tartott, nekünk leosztott lapokkal új kártyaasztalt keresni magunknak. Akár - összeszedve a bátorságot - visszaülni ahhoz a régihez.

S hogy mennyire látszik ebben a kettős (hármas) tükröződésben az elképzelt szerzőjét megálmodó szerző? Nézte azt a házat, ott maga előtt, és a dolgok rejtélyes állandóságára gondolt az élet soha meg nem álló folyamában. Ha a legkevesebb szóval nevezném, hát Alessandro Baricco nekem ez a „rejtélyes állandóság” maga. Ezt látom a legélesebb vonásnak az arcomon, ha a tükreibe nézek. Nézzetek bele és lássátok – amit a magatoké látni enged. Azt hiszem, ennél többet valójában nemigen kívánhatunk az irodalomtól.

Részlet a regényből