Főkép

A kreatív írói kurzusok egyik alaptanítása kezdő írók részére mindig a következő: Írj arról, amit a legjobban ismersz, indulj ki a saját érzésvilágodból és élményanyagodból. Junot Díaz, a dominikai származású amerikai író megfogadta ezt a tanácsot, és milyen jól tette, élete ugyanis klasszikus amerikai sikertörténet, hiszen emigráns színes bőrű mosogatófiúból világhírű Pulitzer-díjas íróvá vált.
 
Az Így veszíted el első pillantásra olyan kötetnek tűnik, ami szimplán az emberi kapcsolatokról szól, és kegyetlen őszinteséggel leplezi le a férfinem istentelen gyarlóságait, tovább olvasva azonban rájöhetünk, hogy a történetek gyökere ennél jóval mélyebbre nyúlik: a szerző saját családtörténetétől ihletve hiteles keresztmetszetet nyújt a dominikai bevándorlók mindennapjairól, a sodródó gyermekkorról, a nők hihetetlen kiszolgáltatottságáról. A történet központjában Yunior áll, aki anyjával és bátyjával, Raffával New Jerseybe költözik. Életük  epizódjait örökíti meg a könyv, melynek gyermek- és ifjúkori részei főleg a befogadás/kirekesztés nehézségeit, a bevándorlók lehangoló körülményeit, valamint a honvágyat és a hazaszeretetet idézik meg. Az állandóan dolgozni kényszerülő apa hiánya, a bezártságtól és elszigeteltségtől indiszponált anya, a fűtetlen lakás, a szeméttelep közelsége mind olyan elemi erejű tapasztalat, mely nem sejtet túl kellemes véget.
 
A felnőtté válás korszakát az erőteljes nemiség uralja. A partnerek sűrű váltogatása az önmagát kereső, de meg nem találó ember sajátja. Ráadásként még bátyja is leukémiás lesz, és egyre csak bonyolódnak az amúgy is nehezen kibogozható érzelmi kötelékek. Mindettől függetlenül azért ez egy kőkemény macho könyv, ahol a férfiak szemetek, bunkók, és élvetegek, a nőket pedig sokszor csak egy hajszál választja el a libáktól. Díaz nem hipokrita, bevállalja a közönségességet, a trágárságot. Prózája ütemes tempójú, időnként kifejezetten nyers és vulgáris. Ami viszont kiemeli a hip-hop kultúrából/kulturálatlanságból, hogy képes tartalommal, érzésekkel megtölteni írásait. Pergő, szenvedélyes előadásmódja magával ragadó és izgató. Míg Murakami Haruki szerelmi jelenetei szinte gépies aktusok, addig Díaz hősei még el sem jutnak az ágyig, már izzik a levegő, a cselekmény pedig szikrázik az érzékiségtől.
 
A nők mindig is kíváncsiak voltak arra, mi zajlik a férfiak fejében, de csak ritkán adódik alkalom, hogy érdemi információkhoz jussanak. Az igazi férfi ugyanis nem beszél erről. Junot Díaznak tulajdonképpen sikerült előrelépnie a témában, kendőzetlen őszinteséggel ír a nőkről, a nemi vágyról, az intimitásról és a szerelemről. Jellemgyengeségek és verbális agressziók, egyszerre visszatetsző, és vonzó formában megvilágítva.
 
Bár az Olvasó novelláskötetet tart a kezében, a történetek mégis sajátosan összekapcsolódnak, szereplőik sokszor ugyanazok, és önmagukat narrálják. A sztorik kronológiája nem egyenletes, egyik fejezetben még a gyermekkorban vagyunk, a következőben már a felnőttkor buktatóin lépeget a főhős, majd újra a tinédzser élmények feldolgozására kerül sor. Központi témája természetesen a NŐ. Az írótól egyébként olyan új fogalmakat tanulhatunk, mint például a dokumentum-kurva, röpködnek a spanyol kifejezések és színárnyalatok, amiket nyelvtudás hiányában sajnos csak bajosan tudunk értelmezni. A harcos feministák nem fogják szeretni ezt a könyvet, hiszen túlzás nélkül kijelenthető, hogy tárgyiasítja a női nemet, és ez alól az sem ad túl sok felmentést, hogy a férfiakkal sem kivételez. Az ember kéjelgő, csapodár oldalát vetíti elénk, és megerősíti a latin szerető temperamentumos sztereotípiáját, a fókuszban végül mégis az esendőség és a függőségekben megrekedt lélek vergődése áll. Ez emeli ki a „suttyóirodalomból”, amit bármelyik gettóiskolás képes egy jó irodalomtanár segítségével megírni.
 
Díaz egyébként úgy nyilatkozik magáról, hogy utál rövid történeteket írni, mégis, az Így veszíted el című novelláskötetét tartják sokan a legjobb munkájának. A Díaz rajongóknak azonban el kell mondanunk, hogy a szerzőtől nem fogunk minden évben 5-6 könyvet olvasni, ugyanis egy mű megírása pontosan ennyi évet vesz igénybe nála, bár a végeredmény mindig hajmeresztően ütős. Ezt bizonyítja a minden képzeletet felülmúló díjeső, hiszen ez a könyv már a 36. trófeát is besöpörte, és ha belegondolunk abba, hogy a Pulitzer-díjat nem is ezért az írásáért kapta…
 
A sármos író ráadásul kiválóan alkalmazkodott a kapitalista igényekhez, rendkívül jól menedzseli önmagát, élénk párbeszédet folytat a sajtóval és a rajongókkal, önmagáról és munkáiról pedig bőséges háttéranyagot szolgáltat. Közösségi tevékenysége is példaértékű, nem csak a dominikai hagyományokat ápolja, de politikailag is aktív, fejlett kritikai érzékű, cselekvő ember. Ha csak az ismeretségi köre veszi meg írásait, már abból is bőven megél, de erőteljes, sokszor meglepő és friss stílusa az európai közönséget is megnyerte. Kritikái igen jók, egyedül a New York Observer fogalmazott meg olyan elmarasztaló, és talán jogos kritikát, hogy kicsit sok a díj…
 
Hazánkban először jelenik meg Junot Díaz könyv, ami a XX. Budapesti Könyvfesztivál meglepetés befutója is lehet, befogadásához azonban mindenképp szükségeltetik némi nyitottság, mert ha az Olvasó idegenkedik a káromkodástól, és a nyílt szexuális utalásoktól, akkor otromba műnek fogja megélni.