Főkép

1937, Németország. Hitler hatalomra került, már érződik a háború előszele, a rádióból csöpög a fajelmélet, az utcákon katonák masíroznak – a fiatalságot pedig új eszmékre kell nevelni. De hogyan birkózik meg mindezzel egy erkölcsös és jó érzésű tanár, akinek az lenne a feladata, hogy a helyes útra terelje a fogékony kamaszokat? El lehet fogadni, hogy azt kell tanítani: a négerek nem emberek? Egy olyan környezetben, ahol az ember elveszíti a munkáját azért, mert nem szajkózza az uralkodó nézeteket, ahol mindent felülről irányítanak, ahol a hatalom az emberek mindennapjaiba is befurakszik – egy ilyen világban mit lehet helyesnek és elfogadhatónak tekinteni? Egyáltalán, mi a pedagógus feladata? Csupán átadni a fontos és hasznos tudást („Miért van szükségünk gyarmatokra?”), vagy lelkiekben is nevelni, erényt és értékrendet átadni?
 
A válasz talán egyértelműnek tűnik, Ödön von Horváth viszont megmutatja, hogy egy olyan országban, ahol minden a feje tetejére állt, közel sem egyszerű a választás. Mert nemcsak hogy óriási szakadék áll a generációk között, de ezt még áthidalni sem lehet. Mert képtelenség megérteni annak szükségszerűségét, hogy tizenéves lányoknak, akiknek nem lenne más dolguk, mint hajat fésülni, új ruhát vásárolni és elpirulni a fiúk pillantásától, most mocsokban és piszokban kell gyakorlatozni, hogy az elvárásoknak megfelelő nő váljon belőlük – amolyan modernkori „hátizsákos Vénusz”. A másik oldalról talán még rosszabb a helyzet: kamasz fiúk tanulnak lőni, a rádióból hallatszó zagyvaságok annyira beépültek az agyukba, hogy látszólag teljesen egyetértenek velük.
 
Ugyanis ha már a fiatalok gondolkodásmódja is megváltozott, ha már nincs lázadás és önálló vélemény, onnantól vége minden reménynek. S ekkor már mindegy, hogy a főszereplő tanárunk igazsága célba ér-e: ha olyan változások mutatkoznak meg a társadalomban, mely ellen az egyén nem képes küzdeni – menthetetlenül bukásra vagyunk ítélve. Persze egy cseppnyi remény mindig marad, a „főplebejus” halálával talán az uralkodó eszmék is elpusztulnak. De mi lesz azokkal, akiket javíthatatlanul megfertőzött az, amit egész életükben hallaniuk kellett? Hogy háború esetén még a kislányoknak is szükségük van képzésre, hátha őket is be kell vetni. Hogy a nép jólétéért mindent meg szabad tenni. Hogy „minden néger alattomos, gyáva és lusta”.
 
S vajon hol van ilyenkor Isten? „Mindnyájan csatatéren állunk. De hol a front?” Az emberi lélek még fontosabb, mint a tankoktól és gépfegyverektől hangos csatamező, ám hol van az, aki a lélek legnagyobb védelmezője? Ha már egy pap szájából is az hangzik el, hogy „Isten a legborzasztóbb a világon”, beszélhetünk-e még egyáltalán hitről? Talán segít, gyámolít és gondoskodik, talán „Isten az igazság”, ám ettől nem lesz jobb a szegény gyerekeknek, akiknek nincs mit enniük, mert a hatalom bezárta a munkahelyeket. Legalábbis nem a földi életben. És ekkor hiába szégyenkezik az ember jó dolgában, „nincs semmi értelme”.
 
Ödön von Horváth félelmetes képet fest koráról, Hermann Hesse szavaival élve „keresztülmetszi a világ mai erkölcsi állapotát”. Névtelen, csupán kezdőbetűkkel jelzett karaktereinek szájába döbbenetesen erős és kemény mondatokat ad, hatásos jelenetei tökéletesen simulnak lényegre törő, szikár stílusába, fejezetenként új gondolkodnivalóval szolgál. Ezért bár az Istentelen ifjúság nem hosszú, tartalmát tekintve mégis sokkalta nehezebben emészthető. Sajátos A Legyek Ura-előzménye legalább olyan súlyos véleménnyel van korának társadalmáról és hatásairól, mint William Golding klasszikusa, ám a kötet fókuszában a diákság helyett inkább a tanár alakja és dilemmái állnak. Isten- és igazságkeresése legalább olyan központi szerepet tölt be, mint a jövő generációról alkotott ítélet, noha egyik sem függetleníthető a másiktól – nagyszerűen rajzolódik ki a két nemzedék egymásra gyakorolt hatása.
 
Az Istentelen ifjúság már korábban is napvilágot látott magyarul, akkor Hogyan lettem én néger címmel, mely talán konkrétabban utal a történetre, én mégis erősebbnek érzem az eredeti címet visszaadó fordítást, jobban kifejezi a mondanivaló velejét. Habár az egyébként méltatlanul kevéssé ismert von Horváth elsősorban színdarabokat írt, regénye ugyanannyira letaglózó élmény, mindenkinek ajánlom, aki szeretne kicsit a fasizmus társadalom- és szemléletformáló hatásáról olvasni, s közben elmélkedni fiatalságról, igazságról, Istenről. A magam részéről sokszor akarom még újraolvasni, hogy igazán befogadjam minden gondolatát – nagyon úgy tűnik, hogy megéri.