Főkép

Bevallom, azok közé tartozom, akik jókora adag kétkedéssel, és némiképp kevesebb lelkesedéssel fogadták a hírt, hogy J. K. Rowling az egetrengető sikerű Harry Potter-széria után újabb regényt készül megjelentetni. Noha elkötelezett rajongója vagyok Rowling varázsvilágának, és még így harminc felett sem adtam fel a reményt, hogy egyszer hozzám is érkezik egy bagoly Roxfortból, arról cseppet sem voltam meggyőzve, hogy az írónő varázsvilág nélkül is tud nagyot alkotni. Félreértés ne essék, nem kérdőjelezem meg, hogy jó író-e (az), mint ahogy azt sem, hogy kiléphet-e a saját maga teremtette világból (persze, hogy ki), ám úgy gondolom, a Harry Potter-könyveket nagyon nagy részben az elképesztő fantáziavilág vitte sikerre, és nem a megírás módja – utóbbival kapcsolatban azért bőven hagytak maguk mögött kívánni valót. Jóval többet, mint amennyit egy szépírónak elnéznénk – épp ezért vettem kézbe némi távolságtartással az Átmeneti üresedést. Hogy aztán annál nagyobb legyen a meglepetés.
 
Pagford idilli városka valahol Nyugat-Angliában: egy kisvárosnyi Privet Drive, megannyi Dursley-vel a lakói között. Jól fésült kertek, macskaköves főtér, borostyánnal befutott paplak, egy dombon álló házacska, kanyargó folyó – és a „mindenki ismer mindenkit” megnyugtató, ismerős tudata. Ám a felszín alatt, mint minden belterjes kisvárosban, csak úgy fortyognak az elfojtott indulatok. A jól fésült kertekre árnyékot vet a szomszéd nagyváros, Yarvil és Pagford között félúton található lepukkant lakótelep, a Parlag; a főtéri pletykák legfőbb témája a szomszédos drogambulancia bezárása; az ódon paplakot pedig – förtelem! – egy pakisztáni származású orvos-házaspár lakja. Pagfordra rávetette árnyékát a nyomor, a bűnözés, a drog, a globalizáció – és úgy egyáltalán, a mocskos huszonegyedik század.
 
A meglévő indulatok békében fortyoghatnának még a felszín alatt ki tudja, meddig, ha nem következik be a Pagford életét alapjaiban megrázó esemény: Barry Fairbrother halála. A népszerű, körülrajongott tanácsnok megüresedett székéért már halála után néhány órával elkezdődik a gátlástalan küzdelem: a város „első polgára”, a tőrőlmetszett vidéki kispolgár, a Parlag-ellenes, idegenellenes, rang- és pénzkórságban szenvedő Howard Mollison saját fiát ültetné a tanácsba; Barry legjobb barátja, a helyi iskolaigazgató-helyettes fejébe veszi, hogy neki kéne elfoglalni barátja helyét, és továbbvinni „örökségét”; a kispályás seftelő Simon Price pedig a tanácsi székkel járó anyagi előnyökre pályázik. S miközben ők a saját eszközeikkel – ki jobban, ki teljesen amatőr módon – próbálnak támogatókat szerezni, megismerjük Pagford lakóinak álságos, szánalmas, gyűlölettel és szerencsétlenséggel teli életét.
 
Mert ebben a városban mintha minden egyén, és minden család boldogtalan lenne – elszúrt életek, félresiklott házasságok, mérgezett szülő-gyerek kapcsolatok sorakoznak a lapokon. Nincs egyetlen működő család, egyetlen szeretetteli kapcsolat sem – csak bánat és őszintétlenség. A kisvárosi tabló nekem ezen az egy ponton csúszik félre: nem hiszem, hogy ne lenne Pagfordban (vagy bárhol) egyetlen boldog család, egyetlen boldog kapcsolat sem. Még a legidealizáltabb, legszebb dolgokat is lerántja a mélybe Rowling, és ez a végére inkább tűnik hatásvadászatnak, mint őszinte társadalomrajznak. De ez az egyetlen kritikám, minden más szempontból ez a tabló szinte hibátlan. Az írónő láthatóan jól ismeri a vidéki angol kisvárosok dinamikáját, nem fél megmutatni olyasmit, amit egy „jóérzésű kisvárosi polgár” a szőnyeg alá söpörne. Nem finomkodik, nem kendőzi el a mocskos és brutális részleteket, és szembesít minket azzal, hogy a jólfésült kertvárosokon túl a jóléti államok nagy részében is nyomor és leszakadt tömegek tanyáznak. Olyan életeket rajzol elénk, amiket látva átfuthat rajtunk, hogy milyen rohadt jó dolgunk is van (legyenek bármilyen napi gondjaink), és megmutatja a másik oldalt: a saját jóllétükben elkényelmesedett, a nyomornegyeden becsukott szemmel áthajtó, a Parlagtól szabadulni kívánó nyárspolgárokat. Ám nem áll meg itt.
 
A könyv legnagyobb erénye (és számomra annak bizonyítéka, hogy Rowling igenis nagyon jó író, dacára a stílusbeli döccenőknek, a gyenge párbeszédeknek és a kiszámítható karaktereknek), hogy szembesít a saját előítéleteinkkel. Nem lehet úgy olvasni, hogy ne tegyük fel magunknak néhány oldalanként a kérdést: vajon Barry Fairbrotherből van-e több bennünk, vagy Howard Mollisonból. Mert meggyőződésem, hogy mindannyiunkban lakik valamennyi mindkettőből. Mert hirdessünk bármekkora toleranciát, arrébb megyünk a villamoson, ha felszáll egy büdös hajléktalan, és nem kérdezzük, hogy jutott idáig. Mert ha egy mocskos szájú, beszívott kis tiniribanc belénk köt, nem szánjuk, inkább lesütött szemmel átmegyünk az út túloldalára. Pedig lehet, hogy neki is van valakije, akiről gondoskodna, és ő is szeretne kitörni a saját élete keretei közül. Viszont azt remélem, hogy egyikünk sem jut el odáig, hogy ha egy mocskos, síró hároméves gyereket lát egyedül az út szélén, nem kérdezi meg, hol vannak a szülei. Jó lenne hinni, hogy itt még nem tartunk.
 
Kisvárosi tablóként tökéletesen működik a regény, ellenben aki valódi cselekményt és konkrét befejezést vár, lehet, hogy csalódni fog. Ez egy fejezet Pagford és lakói életéből, amiben eljutunk valahonnan valahová, és felsejlik az esélye valamiféle változásnak – de hogy mi történik az utolsó pont után, az olvasó fantáziájára van bízva. Rajtunk múlik, hiszünk-e a változásban eléggé, vagy sem. Ahogy az is, adunk-e esélyt a szereplőknek, vagy sem. Pagford jó néhány lakója kényszerül a lapokon szembenézni önmagával, de ki tudja, hányan lesznek köztük, akik valóban változtatnak – én szkeptikus vagyok.
 
Remek könyv az Átmeneti üresedés, Rowling meglepett, jó pár alkalommal kis híján megríkatott, és jó párszor megnevettetett, ám egy szempontból kudarcot vallott: nem tudtak igazán közel kerülni hozzám Pagford lakói. Ott sétáltam én is a kisvárosban, láttam magam előtt a folyót, a paplakot, az evezősversenyeket, hallottam a házakból kiszűrődő hangokat, de csak úgy sétáltam benne, mint egy odatévedt turista. Nem ragadott magával igazán, és nem éreztem azt, hogy nem tudok szabadulni tőle – amint becsuktam a könyvet, búcsút intettem Pagfordnak. Ami nem feltétlenül baj – nem kell minden könyvnek falhoz vágni az embert. Így az Átmeneti üresedés megmarad egy remekül megírt, ironikus, emberi, olykor tragikus, olykor veszettül komikus kisvárosi regénynek, ami úgy szórakoztat, hogy közben mély és hiteles. És nem utolsó sorban, kiváló sorozat-alapanyag – ha hinni lehet a pletykáknak, a BBC már tervezi a megfilmesítését. Mi tagadás, alig várom!