Főkép

Lackfi János egy igen egyszerű kérdést tesz fel: milyenek a magyarok? Milyennek tartjuk magunkat, milyennek képzeljük el hazánkat, és hogy látnak minket a külföldiek? Melyek a klasszikus sztereotípiák, mi jut először eszébe a magyarokról egy idegen ország fiának? Talán lovas nemzet lennénk, akik a nyereg alatt puhítják a húst? Attila, Isten Ostorának leszármazottai, netalán olyan férfiak és nők, akik még a csirkelábat is megeszik a levesben? Akik hajlamosak a depresszióra és a súlyos alkoholizmusra, nem tudnak nyelveket és szívesen töltik szabadidejüket a mindenkor aktuális politikai rezsim szidalmazásával? Vagy azok lennénk inkább, akik büszkék a zseniális feltalálóikra, nagy felfedezőikre és lázadó természetükre?
 
„Ne vezessen félre, ha Magyarország utcáin netalántán mégis nagy számban találkozunk görnyedt tartású, hivatalnok kinézetű, petyhüdt izomzatú, verejtékező, sápadt és szemüveges figurákkal, amint engedelmesen cipelik haza cekkerben a bontott csirkét anyunak, mert a főnök jön hozzájuk vacsorára. Két eshetőség van. Az első, hogy ennek a homo hungaricus modernicusnak a tágas lelkében ugyanakkor egy sztyeppéken edzett, napbarnított karú, összehunyorított szemű, lobogó, sűrű hajú, izmos és mokány lovas magyar vágtat a végtelen sztyeppéken. A másik, hogy az ilyen nem is igazi magyar ember, csak valami városba szorult, nyomorult civilizációs végtermék.”
 
Lackfi görbe tükröt állít a magyarok elé, hihetetlen mennyiségű öniróniával és gúnnyal mutatja be a nemzeti tudatunkat, annak minden részletével és apróságával. Sorra veszi a jellegzetes mindennapi mozzanatokat a lépcsőházban beszélgető nénikétől a magyar étkezési szokásokon át egészen hivatali bürokrácia idegtépő pillanataiig, nem mond persze újdonságot, de rendkívül szerethető humorral társítja. Óhatatlanul is magunkra ismerünk a furcsaságokban és a markánsan hazai gondolkodásmódban, folyton-folyvást elvigyorodunk a leírva szinte nevetséges dolgokon, de eközben azért magunkon is nevetünk, a társadalomkritika finoman lappang a sorok mögött.
 
„A híres emberekről előbb-utóbb kiderül, hogy magyarok voltak vagy lesznek, csak még nem tudnak róla. A magyar ember arról is halott már, hogy a magyar nyelv nem is a finnel áll rokonságban, hanem a szanszkritból eredeztethető, és természetesen a legősibb az egész világon. Sőt, talán egyenesen a Marsról származik. A magyar ember borotválkozótükrébe pislogva közli tulajdon képmásával, hogy állítólag Buddha és Jézus Krisztus is magyar volt, de pszt, ez titok!”
 
Persze nincs szó semmiféle vérlázító komolyságról, könnyed stílusban mesél vicceket és anekdotákat a szerző, el-elmélázik a sztereotípiákról, amelyeket a külföldiek látnak bennünk, rámutat a magyarok viselkedési szokásaira és életszemléletére, ám csak módjával adagolja a kritikusabb felhangot. Talán a kötet második felébe került több olyan mű, mely az élet változásáról és a magyar identitásról beszél, hogy mi az, amire büszkék lehetünk, és mit kellene inkább feledni – de nem viszi túlzásba, ellenben kényelmesen elgondolkodhatunk a vidámabb hangvételű novellák mellett. Kiemeli a nagy embereket és emlékezetes tetteket, amelyekre jó, ha emlékezünk; de azt sem rest leírni, hogy min kellene (már ha kellene egyáltalán) egy kicsit változtatni, hol vannak azok a pontok a magyar identitásban, amelyeket érdemes lenne tudatosan módosítani.
 
„A létező szocializmus idején az a mondás járta, hogy az értelmiség előtt két út áll, az egyik az alkoholizmus, a másik járhatatlan. Az 1990-es évektől kiderült, hogy az egész magyar társadalom előtt csak ez a két út áll.”
 
A kötetben a harmincöt novella mellett helyet kaptak P. Szathmáry István rajzai is, melyeknek karikatúra-szerű, jelentősen eltúlzott stílusa tökéletesen egészíti ki az írások hangulatát. Szívesen ajánlom tehát minden magyarnak a Milyenek a magyarok? című gyűjteményt, nemcsak hogy magunkra ismerhetünk benne, de nagyszerűen is szórakozhatunk. Az irónia és a humor párosát könnyen megkedveljük, nem tudunk haragudni Lackfi Jánosra, amiért ilyen pontosan (és elég nevetségesen) ábrázolta hazánkfiait. Csak utána megéhezünk egy kis szalonnára, és megszomjazunk egy jó kupica pálinkára…