Főkép

Talán már sokak számára ismerősen cseng Lois McMaster Bujold neve, hiszen jelent már meg korábban hazánkban regény az amerikai írónő tollából – szám szerint kettő, konkrétan az egyébként meglepően hosszú Vorkosigan-saga kezdete, ám valószínűleg az olvasói érdektelenség hatására leállt a hamisítatlan űropera-sorozat kiadása. Most egy fantasy-ciklus nyitányát vehetik kézbe a magyar olvasók, melyet ugyan „csak” jelöltek a neves fantasztikus díjakra, de a folytatása, az elvileg hamarosan szintén megjelenő Lelkek lovagja már el is nyerte ezeknek az elismeréseknek a jelentős hányadát. A Chalion átka hiába íródott a 2000-es évek elején, mégis harminc-negyven évvel ezelőtti atmoszférát idéz fel kissé ódivatú hangulatával, mely talán nem tudja igazán felvenni a versenyt a fiatalabb kortárs írók alkotásaival, de attól még kifejezetten szórakoztató, kellemes stílusú regény.
 
Castillar dy Cazaril, az egykori háborús hős, megtörve tér haza fiatalkorának otthonába. Az évek során védett ostromlott várat, részt vett korának legtöbb – főként vesztes – háborújában, rabszolgaként sínylődött egy gályán, míg végül kiszabadították, és egykori urának kastélyában próbál megélhetést keresni. A vár úrnője felfogadja lánya, vagyis a király fiatal húga mellé tanító-titkárként, hogy a levelezés és a bevételek kezelésén kívül nevelje is az erős akaratú, de kissé rakoncátlan hercegnőt. A sors úgy hozza, hogy a királyi udvarba rendelik őket, ahol nemcsak Cazaril egykori ellenségeivel találkoznak, de meg kell küzdeniük a gyenge király mellett erősödő főurak intrikáival is – arra azonban egyikük sem számított, hogy szembe kell nézniük a Chalion királyságára nehezedő átokkal is.
 
Cazaril minden lehetőséget megragad, hogy szorult helyzetéből valahogy kimentse a hercegnőt – akár még halálmágiához is folyamodik. Chalionban ugyanis babonás félelemmel tekintenek a mágiára, nincsenek varázslók sem, csupán kevesen mernek gondolni a varázslat általi gyilkosságra, hiszen a halál démona sosem távozik csak egy lélekkel, mindig magával viszi a gyilkosét is az istenek elé. A világot öt isten uralja: az Anya, az Atya, a Fiú, a Leány és a Fattyú. Nem avatkoznak bele tevékenyen a történelem alakulásába, legfeljebb egy-egy csodával segítik a rászorulókat – esetleg ha valaki önként felajánlja magát, akkor rajta keresztül képesek irányítani és javítani az univerzumot.
 
Miközben belemerülünk a regénybe, olyan érzésünk támadhat, mintha egy Tolkien- és Robert Jordan-korabeli high fantasy-t vennénk kézbe, mely nosztalgikus légkörével kellemesen magával ragad és elvarázsol. Barátságos hangulata miatt nehéz elhinni, hogy bármi rossz is történhet a szereplőkkel, a történet nincs tele zseniális ötletekkel és egyedi megoldásokkal, inkább csak lassan hömpölyög a cselekmény, melyben ugyan találunk izgalmas és fordulatos jeleneteket is, mégis a mesélésen van a hangsúly. Még ha az istenek szerepe olykor okot is ad némi morális-vallási fejtegetésre a szabad akarat témakörében, nem mélyül el, nem akar nehéz kérdésekre választ találni, háttérbe szorít mindent, ami a kényelmes-kellemes atmoszférából kizökkentene – érzésem szerint az öt isten kegyetlenségében is több lehetőség rejlett, már ami a világ sötétebb arcát illeti, melyből így csupán ízelítőt kaptunk.
 
A szereplők természetesen szimpatikusak és könnyen megkedvelhetőek, ellentétben a gonoszokkal, akiket viszont nehéz nem utálni, jóllehet többségük az átok következményeként tért le a helyes útról. Jellemfejlődésre, vagy a karakterek részletesebb ábrázolására nem maradt igazán mozgástere a szerzőnek, egyedül Cazaril személyiségét ismertük meg mélyebben, őt is elsősorban a rá fókuszáló narrációnak köszönhetően. A könnyed humor szerzett néhány vidám percet, de a háttértörténet kidolgozása már közel sem volt tökéletes, bőven lett volna lehetőség egyedibbé és érdekesebbé tenni ezt a földi középkorra emlékeztető világot (bár állítólag egy Spanyolország történelmét taglaló kurzus hatására írta meg a szerző a regényt, erről árulkodnak a spanyolos nevek és kasztíliai Izabella királynő életével kapcsolatos egybeesések is).
 
Egyáltalán nem rossz a Chalion átka, egyszerűen csak ódivatú, vagy „poros”. Kevés ötlettel egy működőképes és többé-kevésbé érdekes cselekményt mutat be, mely, ha nem is lesz letehetetlen, azért kellemesen leköti a figyelmünket egészen az utolsó oldalakig. Fordulatai gyakran megjósolhatóak, ritkán okoz meglepetést, ellenben nem is próbál többnek mutatkozni, mint ami. A klasszikus figurák, a lassú, mesélő stílus és a naiv, de mégis rendkívül szerethető hangulat együttese visszaröpít vagy húsz évvel a fantasy zsánerének történetében, jóllehet ettől még mindig jól fogunk szórakozni. Néha ilyenre is szükség van, ezért – ha nem is tűkön ülve – várom a folytatást is.