Főkép

Böszörményi Gyula megannyi ifjúsági és fantasy regény szerzője, aki eddigi legnagyobb sikereit a Gergő és az álomfogók sorozattal aratta. Új könyvében feleleveníti az olyan, mára klasszikussá vált ifjúsági filmek és regények hangulatát, mint a Szeleburdi család, az Égigérő fű, meg a többi, a fővárosban játszódó sztori, amelyek főhősei gyerekek. (Ezt részint az egyik fülszövegből idézem, de történetesen igaz.) Mindezt azonban nem holmi nosztalgikus, könnymorzsolgatós módon teszi, hanem nagyon is mai formában. A történet egyes szám első személyű mesélője egy 13 éves fiú, aki valószínűleg képtelen lenne szleng kifejezések nélkül kimondani vagy leírni akár csak egy mondatot is – de nem csak ettől mai a regény.
 
Mark, vagyis Marcell szüleivel, vámpírhívő nővérével és pörgős húgával, valamint kutyájukkal a Józsefvárosba költözik. Vidéki házuk törlesztőrészleteit nem tudták tovább fizetni, így kénytelenek voltak elfogadni apja bátyjának nem sok jóval kecsegtető segítségét, és albérletbe menni egy gangos bérház harmadik emeleti kis lakásába. A srác a padláson egy rádió adó-vevőt talál, amelyet arra használ, hogy Lúzer Rádió címszóval a süket éterbe, nem-hallgatóinak elmesélje, mi is történik vele a költözés nyarán. Valójában napló-regény ez így, de emiatt nem jár pontlevonás.
 
Hősünk idővel találkozik egy hajléktalannal, majd rájön, hogy a házuk és a környező épületek közötti téren egy elfeledett, leromlott állapotú templom található (és frankón, rá lehet keresni a neten, elképesztő): mi több, az elvileg lezárt, használaton kívüli „imakérónak” van egy lakója is, akiről – ennyit tán elárulhatok – idővel kiderül, hogy bár gyertyával a kézben sétálgat éjnek-évadján, nem kísértet. Mark a Nyócker további érdekes figuráival is találkozik (kínai szomszédok, gyilkos hajlamú másik szomszéd vénasszony, környékbeli alkeszek, hajléktalanok és olyanok, akik épp csak valamivel jobb körülmények között élnek, stb.), és mire eljön az iskolakezdés, már nem pusztán barátai lesznek, de túl lesz azon is, amire a borító így utal: „a Béla-irtó hadművelet”.
 
Mindez így leírva akár szocreálnak meg nyomasztónak is hathat, de nem az. Böszörményi mindig is jó érzékkel nyúlt a kényes témákhoz. Papolni, prédikálni nem szokott, bár amúgy hajlamos az ifjúsági regények adta keretek között alaposan beszólni a fogyasztói társadalomnak, a tévébámulástól egyre butuló népességnek, és így tovább. De mindezt egyrészt sebészi pontossággal, másrészt, itt legalábbis, fergeteges humorral teszi, amelybe a vaskos önirónia is belefér (respekt érte), és amivel remekül kiegyensúlyozza a valóban fajsúlyos mondanivalót. Amibe nem csak a devizahitelesek vagy a hajléktalanok nyomora tartozik bele, de az is, hogy egy még oly zajos és problémás családban is, mint amilyen Marcellé, lehet szeretet és egymás iránti odafigyelés, és hogy ez fontosabb, mint a piszkos anyagiak, meg ilyenek.
 
Marcell stílusára visszatérve, nem tudom, egy mai, átlagos pesti (vagy vidékről felköltözött) 13 éves így beszél-e, de az még rémlik, hogy én a magam idejében (a múlt évezredben) bőszen használtam az aktuális szlenget, bár beszédben nem ment ilyen sűrűségben, írásban inkább. És lehet, hogy idegesítő is voltam emiatt a környezetem számára, de ez a regény nem idegesített. OK, kellett egy kis idő, míg ráálltam mesélő-hősünk és más szereplők szlengjére, de végül a történet annyi pontján kellett vigyorognom, hogy a végeredmény teljesen pozitív: jól szórakoztam egy nagyon is emberi és szerethető történeten, amit Szőnyi Gergely képregényes stílusú, rendben lévő és vicces rajzai illusztrálnak.