Főkép Immáron ötödik alkalommal bukkan fel körünkben púpos ügyvédünk, s szokás szerint magával hozza London bűzért, ami jellemezte Anglia fővárosát az úr 1545. évében. Ez valóban az a sötét középkor, ahol a mind népesebb városok egyre mocskosabbak, köszönhetően a csatornázás hiányának, valamint a hiányos egészségügyi ismereteknek. Egy felvilágosult, magát alattvalói atyjának tekintő uralkodó minden bizonnyal megpróbálna javítani a helyzeten, azonban a soros uralkodó, VIII. Henrik nem a meglévő problémákkal foglalkozik, hanem állandóan kitalál valami egyéb elfoglaltságot. Hol új feleség kell neki, hol az egyházi vagyont kívánja meg, hol pedig katonai babérokra tör. Ez utóbbi téren vajmi kevés sikert tud felmutatni, a franciák ellen indított háborúja csúfos kudarcba fulladt, a válaszlépés pedig azzal fenyegetett, hogy a pusztítás Angliában folytatódik tovább. Ezt megelőzendő minden épkézláb férfit besoroznak katonának, hogy a pletykák szerint harmincezres létszámú francia inváziós sereggel szemben kellő létszámú angol katona foglaljon hadállást a tengerparton.
 
Ez még az a kor, amikor muskétások helyett íjászok igyekeznek távolról megritkítani az ellenség sorait, és ebben a műfajban vitán felül Európában az angolok voltak a legjobbak. A megfelelő fegyver (a legendás hosszú íj, amelynek elkészítése meglepően rövid ideig tartott) mellett azért, mert náluk törvény kötelez minden férfit a rendszeres gyakorlásra (kivéve nemesek). Az ettől megizmosodott, gyakorlatot szerzett férfiember percenként akár öt vesszőt is képes nagyjából kétszáz méter távolságra kilőni, és még a pontossággal sem áll hadilábon. Most képzeljük el, hogy nem egy, hanem száz íjász sorakozik fel egymás mellett. Persze megfelelő gyakorlás nélkül ez a fegyver sem jelent nagyobb veszélyt az ellenségre, mint mondjuk a szószéken prédikáló pap fenyegetően felemelt mutatóujja. Éppen az ilyen meglepetések elkerülése végett, besorozás előtt mindenki számot ad tehetségéről. Akinél kiderül, hogy elmulasztotta a rendszeres gyakorlást, az komoly bajban találta magát, mert a lustákat ágyútölteléknek sorozzák be őfelsége seregébe. Egyszóval a hangulat és az általános helyzet ezúttal sem rózsás, és persze pont ilyenkor kap új megbízást Shardlake, magától az aktuális királynétól.
 
Ettől kezdve minden a szokás módon történik: hősünk megy, kérdezősködik, megfenyegetik, megmakacsolja magát, személyes érintettséget érez, kutat, vizsgálódik – s nem utolsó sorban meglepő felfedezéseket tesz. Ez a szál sem rossz a történetben, sőt, mivel egyszerre két ügyben kutakodik ügyvédünk, egyszer sem válik unalmassá a nyomozás, de szerintem mindez csak ürügy arra, hogy Sansom arról beszéljen, amit legjobban szeret, és amit a jelek szerint legalább annyira jól ismer, mint napjaink Angliáját. A rendelkezésre álló adatokból semmi perc alatt képes felépíteni a középkort, ami nála nem üres díszlet, hanem olyan világ, ami tele van hús-vér emberekkel, akik még akkor is önálló karakterrel bírnak, ha csak mezei statisztaként tűnnek fel a színen. Sansom szerintem legalább annyira mániákus, mint Saylor, ha a hétköznapokról van szó. Mert kinek jutna eszébe egy történelmi regényben időt pazarolni arra, hogy szót ejtsen a korabeli útjavításról? Itt pedig még erre is jut idő, akárcsak a pénzrontásról, időjárásról, pihenőhelyekről, általános közhangulatról szóló betétekre – és még hosszan folytathatnám a sort.
 
A részletek hitelessége mellett a másik fontos szempont, a szereplők gondolkodásmódja. Véleményem szerint ezzel sincs baj, mentes minden modernségtől, és megvan benne az a mai szemmel kissé egyszerű látásmód, ahogyan a szereplők élik az életüket és látják a világot. Ezt talán legjobban a lassúság érzékelteti. Nincs rohanás, kapkodás, ha az ember naponta egy találkozót letudott, az már mozgalmas napnak számított, s értelemszerűen jutott idő levélírásra, beszélgetésre a családi körben. Aki egy pergő ritmusú történelmi regényt keres, annak A bosszú nyilai nem a legjobb választás.
 
Végezetül muszáj megemlítenem, hogy Sansom ugyanolyan ügyesen használja fel a valós történelmi tényeket, mint mondjuk Bernard Cornwell. Ezúttal pár bekezdésnyit emel ki a két évig tartó hadakozás történetéből, de ezt olyan ügyesen teszi, hogy akik egyébként ismerik a valóban megtörtént sztorit, azok sem sejtik, miként futnak össze a szálak.
 
Részlet a regényből