Főkép Vannak, akik csak A Gyűrűk Ura filmtrilógiát látták, és annyi is elég volt nekik. Mások elolvasták a könyveket is, mi több, A hobbitot is, majd nekifutottak A Szilmariloknak, de azt már nem bírták végigrágni. És vannak azok, akik azt is imádták, meg A Gyűrű keresése című kötetet is, és alig várták, hogy az Elveszett mesék könyve újra megjelenjen, mert az 1996-os kiadást már csak aranyárban kapni, ha ugyan, obskúrus vagy rátermett antikváriumokban. Mindezen emberek közül egyedül az utolsó csoportnak tudom istenigazából ajánlani ezt a vaskos kötetet. De az is lehet, hogy aki még nem olvasott Tolkien-től semmit, de nyitott a mítoszokra és mesékre, élvezné – amennyiben kihagyja a jegyzeteket. Amik nélkül viszont a Tolkien-fanoknak nem lenne jó olvasmány élmény a könyv.
 
John Ronald Reuel Tolkien (1892. január 3. – 1973. szeptember 2.) már életének huszas éveiben elkezdte megteremteni azt a roppant mitológiát, aminek A Gyűrűk Ura illetve A hobbit csupán apró szeletei. Azért kezdett ebbe, mert úgy találta, hogy Angliának nincsenek ősmítoszai, hát eldöntötte, majd ő megteremti azokat. Oly’ gigászi munka volt ez, hogy életében nem is ért a végére: a tolkieni teremtésmítoszt és a GyU előtti korok történéseit elmesélő A szilmarilok című kötetet végül Tolkien harmadik, legkisebb fia, az 1924-ben született Christopher állította össze Guy Gavriel Kay segítségével, négy évnyi munkával (angolul 1977-ben jelent meg). Letisztult, gyönyörű szöveg lett az, ámde rendkívül sűrű, és számos pontján szinte csak kivonatoltan, vázlatosan szól egyes eseményekről. Anno első nekifutásra én sem tudtam elolvasni, de mikor aztán sikerült, katartikus élményt adott.
 
Christopher Tolkien szigorúan ragaszkodott apja eredeti elképzeléseihez, mindazonáltal rengeteg felhasználatlan anyag maradt A szilmarilok után is. Ezek egy része aztán a magyarul hol két, hol egy kötetben megjelent A Gyűrű keresése (Unfinished tales of Numenor and Middle-earth) című műben látott napvilágot. Az sem volt épp könnyed olvasmány, sok magyarázatot, jegyzetet igényelt a szöveg. Ez azonban hatványozottan igaz az Elveszett mesék könyvére.
 
Ez a kötet a fennmaradt egészen korai írásokat gyűjti egybe, Tolkien első vázlatait, ötleteit, történeteit, amik a világot teremtő Ilúvatarhoz, a valákhoz és ainukhoz (vagyis az istenekhez), a tündék s majd az emberek korai korszakaihoz kapcsolódnak. Nagyjából ugyanarról szólnak ezek, mint amiket A szilmarilokban illetve A Gyűrű keresésében olvashatunk, ámde sokszor egészen mások mégis. Hol jobban, hol kevésbé, de érződik, hogy itt még nagyon-nagyon alakulófélben volt mind a mitológia, mind Tolkien írásművészete. Rengeteg név (például a főgonosz Morgoth-ot avagy Melkor-t itt még Melkónak hívták), hely, esemény változott meg e korai verziókhoz képest a későbbi, hivatalos kiadásokban – de hát gondoljunk bele, Tolkien életéből kb. 50 évet töltött Középfölde mitológiájának és történelmének, népeinek és azok nyelveinek megalkotásával…
 
Mindazonáltal már itt megcsillant Tolkien írói nagysága. És ez az elsődleges és legfontosabb oka annak, hogy minden nehézsége ellenére is élveztem ezt a könyvet. A teremtésmítosz, az ainuk muzsikája ebben a formájában is gyönyörű, és a többi történetben is meg-megcsillan Tolkien költői hajlama. Elég csak beleolvasni a kötetet nyitó „Tűnt Játék Kis Háza” című részbe, aminek már a címe is csodás. A régi tervek szerint Tolkien adott volna valamiféle keretet a meséknek, amiket egy tündeföldre vetődött ember utazó hall a helyiektől. Ezt, sok-sok egyébbel egyetemben, utóbb elvetette. Viszont A Gyűrűk Ura közkedvelt szereplői közül már itt találkozhatunk Legolas őseredetijével, így ő volt az első, akit a trilógiából megalkotott.
 
A későbbi verziókkal összehasonlítva olyanok ezek a történetek, mintha több alakban fennmaradt évezredes mítoszok változatait olvasnánk; s az itt olvashatók tűnnek az erősebben elváltozott, túl sok kézen és fordításon keresztülment verzióknak. De nem csak a kidolgozottság szerényebb foka, a sok ellentmondás, vagy a nevek különbsége tűnik fel, de pl. az is, hogy mennyivel erősebb volt az ógermán/viking mítoszok hatása. Tolkien-nek ez, akárcsak az óangol nyelv, szakterülete volt, de később sok olyan nyersebb, agresszívabb részt elhagyott, ami egyértelműen az északi mitológiákból merített. De az még érdekesebb, hogy egyes, A szilmarilokban is megjelenő eseményeket eme korai írásaiban messze részletesebben tárgyalt. Ilyen a „Gondolin bukása” című rész, ami megrázó csatajelenetei okán a könyv egyik fénypontja.
 
Két későbbi nagy rajongói kedvenc, „Beren és Lúthien története”, illetve az ókori görög tragédiákat idéző „Húrin gyermekeié” (ami nem rég külön könyvben is megjelent), itt is nagy hangsúlyt kap, ám se szeri se száma a különbségeknek a végleges és e korai változatok között. Helyenként ezek is zavarosak, de a valákról illetve a tündék érkezéséről szólók, meg a Nap és a Hold meséje még inkább. De mondom, még ilyen formában is jó ezeket olvasni.
 
És hajlamos vagyok azt gondolni, hogy ebben nagy szerepe volt Tandori Dezső fordítónak is. Az ő nevéhez fűződik jó pár iszonyatos félrefordítás, baki, ilyesmi, és, lévén sajátos gondolkodású költő, minden fordítása felismerhetően az övé, úgyhogy kicsit félve is vettem kézbe a kötetet. Még akkor is, ha ezt a kiadást felülvizsgálta a Magyar Tolkien Társaság, így elvileg illeszkedik a többi, más-más fordító munkájaként megjelent Tolkien mű sorába. Ennek ellenére maradtak benne hibák, de a fordítás, szerintem legalábbis, pazar. Hogy Tolkien mennyire használt humort az írásaiban, azon lehet vitatkozni, mindenesetre itt még az is meg-megcsillan pár helyen. Meg aztán, legyenek bár szellemileg nagyon is más típusú emberek, mind Tolkien, mind Tandori imád játszani a nyelvvel, mindkettejük szenvedélye ez, és fordítónk ki is éli magát. S mivel ezt immáron szigorú szakfelügyelet mellett tette, úgy tippelek, a most megjelent szöveg hű az eredetihez. És bámulatos, gyönyörű és sokszor játékos, élvezet olvasni.
 
Már legalábbis magukat a meséket. A könyv min. felét kitevő jegyzetekkel, magyarázatokkal azonban már más a helyzet… Valahogy nem úgy rémlett nekem a korábbi olvasmányaimból, hogy Christopher Tolkien ilyen kifinomult humorú ember, a többi könyvbe, amit szerkesztett, jobbára igen száraz stílusban írt jegyzeteket. Ezzel szemben itt, nyilvánvalóan Tandorinak köszönhetően, sokszor még rímekben is beszél. Amúgy beleolvasva az angol eredetibe, ott is szimpatikus a stílusa. És ha belegondol az ember, nem lehetett neki könnyű. Mint apja hagyatékának kezelője, akit köt a miriádnyi rajongó elvárása is, hogy mindent híven, inkább szerkesztetlenül, mintsem idegen kéztől megszentségtelenítve tárjon éhes elméjük elé, ugyan mi kreativitásra volt lehetősége? Elképzelhető hát, hogy mikor az Elveszett meséken dolgozott, már legalább a jegyzetekben teret engedett a saját stílusának.
 
De még ez sem feledteti, hogy a sok jegyzet megtöri a mesék lendületét, hangulatát. Az ember átrágja magát rajtuk, mert hát csak van bennük sok érdekesség (és mert jobbára nem lehet kiszűrni, hogy mi lesz az, ami a legmegveszekedettebb rajongókon meg Tolkien-ből doktorálni vágyókon kívül mindenki másnak totál érdektelen), de azért rá lehet unni… Ez egyébként a kötet utolsó, Eriolról szóló történetére is igaz, ami annyira töredékesen, ugyanakkor annyi különféle változatban maradt fenn, hogy engem már idegesített…
 
S hogy még valami rosszat mondjak: a borító gyalázatos. Egy gyönyörű festményből sikerült valami iszonyat pixeles, netes minőségű változatot felpakolni a védőborítóra. Nem ehhez vagyunk szokva a Cartaphilus-tól…
 
Ha olyan kezébe kerül ez a könyv, aki csak a Tolkien körüli hype-ot látja, és undorodik tőle, az sokkot fog kapni, és mindenkit hülyének néz majd, hogy mit eszünk ezen a katyvaszon. Az sem jár majd jobban, akit nem edzett meg A szilmarilok és A Gyűrű keresése. De aki mindezeket képes volt élvezni, annak csodás perceket, órákat ad ez a könyv is – de még ők is úgy érezhetik majd, hogy a jegyzetekkel nem lehet elég gyorsan haladni.

Részlet a könyvből

Kapcsolódó írások:Gregory Bassham - Eric Bronson: A Gyűrűk Ura filozófiája
Chris Smith: Fegyverek és hadviselés Középföldén
Michael Martinez: Középfölde életre kel
Karen Wynn Fonstad: Középfölde Atlasza
Jude Fischer: A király visszatér - képes útmutató
Sean Astin-Joe Layden: Csavardi Samu története