Cormac McCarthy: Vad lovak
Írta: Galgóczi Tamás | 2011. 04. 25.
Gyönyörű regény. Olvasás közben óhatatlanul az amerikai elbeszélők legjobbjai (pl. William Faulkner) jutnak az eszembe, ezt a fajta történetmesélést, emberábrázolást ők használták, szerettették meg a világgal. Első blikkre ugyan a könyv felfogható kései westernnek (1949-ben játszódik), amelyben az igazi „férfiak” a túlságosan civilizált és elpuhult Texasból délre lovagolnak a „barbár” Mexikóba, ahol a falusiak még nem ismerik az áramot és a tévét, generációs hagyományaik szerint élnek és tudják, mitől férfi a férfi.
Azonban ez csak a felületes máz, McCarthy a fenti fedőtörténet leple alatt a számára mindig kiemelten fontos témával foglalkozik – az élet kérdéseivel. Nincs ez másként ezúttal sem, és ennek köszönhetően ez már nem western, hanem szépirodalom, amely minden erőlködés nélkül elmegy fejlődésregénynek.
A főszereplő John Grady 16 éves, amikor barátjával elindul délre, maga mögött hagyva összedőlt családi életét (szülei elváltak, a birtok eladásra kerül, nagyapja meghalt). Akár a cigiplakátokon szereplő Malboro ember is lehetne fiatalabb kiadásban, jóképű, hallgatag figura, aki csak akkor beszél, ha van mondanivalója, akkor is a lényegre törekszik. Értelmes, nem csak nézi, hanem látja is a világot maga körül, ráadásul az eddigi éveket nem tespedéssel töltötte, számos dologhoz nagyon ért. A lovakhoz pedig fantasztikus érzéke van.
Egyszóval elindulnak Mexikóba, ahol történik vele ez meg az, melyek alapvetően megváltoztatják az életét, s visszatérve a „civilizált” északra, már másként nézi a világot és benne az embereket. Egyedül a lovakra néz továbbra is ugyanolyan szemmel.
Mindezt sallangmentesen, költői leírások és mélylélektani búvárkodás nélkül éljük át, a többnyire rövid mondatok, a táj és az emberek szikár ábrázolása jellegzetes, mással nehezen összetéveszthető hangulatot ad a regénynek, amelyben úgy történnek meg az események, hogy igazából nincs időnk eltöprengeni rajtuk, a mesélő ugyanis annyira fogva tartja a maga minimalista eszközeivel figyelmünket, hogy csak a kezét, akarom mondani a szövegét figyeljük, és ha van is csalás valahol, garantáltan nem vesszük észre.
Bár a 16 éves főszereplő messze áll bármiféle kultúrhéroszi pozíciótól, megtestesül benne minden, ami megvolt, és ami hiányzott saját ifjúságunkból. Van mersze és lehetősége próbára tenni önmagát, ráadásul birtokában van az ehhez szükséges tudás, mégis, miközben végig öntudatos marad, tiszteli környezetét. A világ azonban nem foglalkozik az ilyen héroszokkal, illetve szemlátomást változatlan egykedvűséggel ballag a dolga után, így hősünk tapasztalatokkal gazdagabban tér vissza hazájába, hogy igazi westernhőshöz méltóan ellovagoljon a naplementébe, miközben olvasóként fogalmunk sincs arról, mi lesz vele ezután. Csupán jelenlétének emléke marad velünk, ami azonban annyira markáns, hogy nehéz hatása alól szabadulni, szinte ösztönösen nyúlnák a következő kötet után. Gyönyörű regény.
Részlet a regényből
Azonban ez csak a felületes máz, McCarthy a fenti fedőtörténet leple alatt a számára mindig kiemelten fontos témával foglalkozik – az élet kérdéseivel. Nincs ez másként ezúttal sem, és ennek köszönhetően ez már nem western, hanem szépirodalom, amely minden erőlködés nélkül elmegy fejlődésregénynek.
A főszereplő John Grady 16 éves, amikor barátjával elindul délre, maga mögött hagyva összedőlt családi életét (szülei elváltak, a birtok eladásra kerül, nagyapja meghalt). Akár a cigiplakátokon szereplő Malboro ember is lehetne fiatalabb kiadásban, jóképű, hallgatag figura, aki csak akkor beszél, ha van mondanivalója, akkor is a lényegre törekszik. Értelmes, nem csak nézi, hanem látja is a világot maga körül, ráadásul az eddigi éveket nem tespedéssel töltötte, számos dologhoz nagyon ért. A lovakhoz pedig fantasztikus érzéke van.
Egyszóval elindulnak Mexikóba, ahol történik vele ez meg az, melyek alapvetően megváltoztatják az életét, s visszatérve a „civilizált” északra, már másként nézi a világot és benne az embereket. Egyedül a lovakra néz továbbra is ugyanolyan szemmel.
Mindezt sallangmentesen, költői leírások és mélylélektani búvárkodás nélkül éljük át, a többnyire rövid mondatok, a táj és az emberek szikár ábrázolása jellegzetes, mással nehezen összetéveszthető hangulatot ad a regénynek, amelyben úgy történnek meg az események, hogy igazából nincs időnk eltöprengeni rajtuk, a mesélő ugyanis annyira fogva tartja a maga minimalista eszközeivel figyelmünket, hogy csak a kezét, akarom mondani a szövegét figyeljük, és ha van is csalás valahol, garantáltan nem vesszük észre.
Bár a 16 éves főszereplő messze áll bármiféle kultúrhéroszi pozíciótól, megtestesül benne minden, ami megvolt, és ami hiányzott saját ifjúságunkból. Van mersze és lehetősége próbára tenni önmagát, ráadásul birtokában van az ehhez szükséges tudás, mégis, miközben végig öntudatos marad, tiszteli környezetét. A világ azonban nem foglalkozik az ilyen héroszokkal, illetve szemlátomást változatlan egykedvűséggel ballag a dolga után, így hősünk tapasztalatokkal gazdagabban tér vissza hazájába, hogy igazi westernhőshöz méltóan ellovagoljon a naplementébe, miközben olvasóként fogalmunk sincs arról, mi lesz vele ezután. Csupán jelenlétének emléke marad velünk, ami azonban annyira markáns, hogy nehéz hatása alól szabadulni, szinte ösztönösen nyúlnák a következő kötet után. Gyönyörű regény.
Részlet a regényből