FőképIdőrendben érdemes előbb A bafuti kopók című könyvet elolvasni, amelyben Gerald Durrell (1925. január 7.–1995. január 30.) első kameruni gyűjtőútjának eseményeit írta meg, s amelyben számtalan fura állatot és természetesen helybéli embert mutat be az olvasóknak. Nyolc évvel később, számos sikeres gyűjtőúttal a háta mögött Durrell ismét az országba utazott, hogy újfent állatokat gyűjtsön, ezúttal a saját, még megalapításra váró állatkertje számára, valamint viszontlássa Bafut uralkodóját, akit az egyszerűség kedvéért mindig Fonként emleget (az 1932 és 1968 között hatalmon lévő Fon egyébként Achirimbi II néven regnált).
 
A második találkozást egy kis aggodalom előzte meg, mivel az őszinteség jegyében a Font minden túlzástól mentesen, életerőtől duzzadó, alkoholszerető és számos feleséggel rendelkező királyként ábrázolta előző könyvében. Durrell nem volt biztos, miként fogadta barátja ezt a modern életrajzok szellemiségétől eltérő bemutatást. Szerencsére nem lett sértődés az ügyből, kivált, mivel épp a könyvnek köszönhetően számtalan fehér ember kért aláírást tőle, amit a Fon hasznos hírverésként, fontosságának megerősítéseként értékelt. Ezért aztán nem csoda, ha ott folytatták, ahol korábban abbahagyták barátságukat: közös italozással, mulatozással, amelyekre természetesen Durrell felesége is hivatalos volt. A nappali órák pedig az állatgyűjtés, -tanulmányozás és -tartás jegyében teltek.
 
A könyv ugyan naplóként is felfogható, de annál azért jóval több, s ez nem utolsó sorban Durrell természettudósi mivoltának köszönhető. Nála egyszer sincs olyan, hogy az alkonyi szürkületben elrepül két madár a ház előtt, vagy megpillant egy gyíkot a verandán. Minden szeme elé kerülő állat precízen meghatározásra kerül, ha mást nem is, de legalább a nevét megtudjuk, esetenként pedig rövid összefoglalást is kapunk szokásairól.
 
A könyv legjobb részei közé nem csupán a humoros jelentek tartoznak, hanem a leírások is, mivel ezekben érződik talán legjobban az a vonzalom és tisztelet, amit az élővilág egésze iránt érzett. Az is jellemző, hogy egyforma szeretettel beszél a befogott állatokról és a körülötte lévő emberekről – bár tény, az állatok jóval nagyobb terjedelemben szerepelnek a könyvben. Az Állatkert a poggyászomban nyilvánvalóan nem mérhető az életmű legjobbjaihoz, sőt, úgy vélem, az állatgyűjtős könyvek között is van jobb (Vadászat felvevőgéppel például), de nem sok, ezért aztán mindenképpen érdemes (újra)elolvasni az újrakiadást.