Stephen Fry: A víziló

A magyar közönség elsősorban nem íróként ismeri Stephen Fry-t, hanem a Fry and Laurie Show nevettetőjeként (igen, arról a Laurie-ról van szó; Hugh Laurie-ról, aki a Dr. House-t játssza az azonos című televíziós sorozatban), a 2004-ben Nagy-Britannia legjobb vígjátéksorozatának megszavazott Fekete Vipera Lord Melchettjeként és Melchett tábornokaként (e sitcomból Laurie mellett mindenekelőtt a főszerepet alakító, utánozhatatlan Rowan Atkinson említendő még), valamint a Fry egyik példaképének életét feldolgozó film, a Wilde főszereplőjeként emlékezhet rá.
 
Pedig a kifejezetten angol humor kedvelői nem kevés örömüket lelhetik Fry irodalmi tevékenységében is, hiszen lényegében szépirodalmi igényű (legalábbis a posztmodern technikákból bőségesen merítő) szórakoztató regényei a hagyományos sémákat önmagukba építve továbbgondoló/kifigurázó, sokhelyütt kifejezetten polgárpukkasztó, sajátos (egyszerre szerethető és gyűlölhető) stílusban megírt darabok. Akárcsak az (angolul 1994-ben megjelent, itthon tehát jelentős késéssel kiadott) regény, A víziló.
 
A szerkezetében és megoldásaiban alapvetően a Poirot-sémára épülő mű főhőse Edward (Ted) Wallace, egy ihlet hiányában lecsúszott költő, aki színházi kritikákból volt kénytelen eltartani magát, egészen kirúgatásáig, amiről rögtön a regény nyitó fejezetében értesülünk. Így válik lehetővé, hogy a kéjvágyó vén poéta leukémiás keresztlánya kérésére nyomozásba fogjon, hogy kiderítse, egykori iskola- és bajtársa, Lord Logan különleges képességekkel megáldottnak hitt fia, David valóban csodatévő gyógyító-e.
 
A cselekmény a beteg Jane-nek küldött, különféle formátumú (levélben, táviratban, e-mailben, stb. küldött) jelentések sorozataként bontakozik ki, Fry így egy másik fontos irodalmi tradíció, a levélregény feszültségkeltő és -fokozó elbeszélés-technikáját szintén hadrendbe állítja a kívánt sokkoló hatás elérése végett. Mert Fry megdöbbenteni, néhol egyenesen polgárt pukkasztani akar, és nem is eredménytelenül.
 
A férfi és női szexualitás, a maszturbáció és a szeretkezés iránti vágy felett elmélkedő eszmefuttatások még az enyhébbek közé tartoznak bizonyos, a regény leghumorosabb szituációit eredményező epizódokhoz képest, melyekben érzésem szerint Frynak sikerül ledönteni az utolsó irodalmi tabukat is (amennyiben nem tekintjük a szélsőségesen pornográf elemektől, valamint a grafikusan ábrázolt erőszaktól sem elriadó, posztmodern és minimalista rétegműveket, ám Fry mégiscsak egy szélesebb közönséget célzott meg regényeivel).
 
Mindeközben úgyszintén megmutatkozik Fry érdeklődése a történelem, s különösen a kelet-európai történelem iránt, az író anyai nagyszülei ugyanis a Monarchiából Nagy-Britanniába emigrált zsidók voltak, kiknek rokonai közül többen az auschwitzi haláltábor áldozatai közé tartoztak. Nem csoda tehát, hogy a Ted Wallace hangján megszólaló, minket megszólító író oly nagy hangsúlyt fektet a megértésre, egymás elfogadására, no meg az olyan tradicionális értékekre, mint az irodalom és a tudás.
 
Nehéz lenne anélkül többet mondani A vízilóról, hogy közben ne árulnánk el a poént (a cselekmény ugyanis, ahogy a szándékoltan szórakoztató prózában ez oly gyakori, csattanóra van kihegyezve), ám annak, aki szereti a humort, és nem rémül meg némi szókimondástól, feltétlenül érdemes próbálkoznia Fry életművével. Az első, s így természetszerűen sok szempontból leginkább sziporkázónak mondható regény pedig kiváló alkalom az ismerkedés megkezdésére.

Részlet a regényből