Főkép

A regényben elmesélt esetre különösen érvényes az állítás, mely szerint a segítségre szoruló, az eseményeket gyakorlatilag kiváltó személy, a harminchárom éves, középtermetű, sápadt, szemüveges James Bentley nem érdemli meg a törődést, lévén egy, csak önmagával foglalkozó, cseppet sem megnyerő személyiség, aki nem néz az ember szemébe, hanem valahová oldalt, ahol az élet vele szemben elkövetett igazságtalanságait szemléli. Ő volt Mrs. McGinty albérlője, aki utoljára a kilchesteri Breather és Scuttle ingatlanügynökségnél dolgozott, amíg ki nem rúgták onnan, vagyis éppen ideális gyanúsított, akit annak rendje és módja szerint gyilkosság vádjában bűnösnek is találnak, hiszen mi mást érdemelne az, aki rongyos harminc fontért képes volt agyonütni szállásadónőjét.

Ezzel teljes mértékben egyet is ért a kiváló és fáradhatatlan rendőrtiszt, a kilchesteri rendőrség tapasztalt nyomozója, Spence főfelügyelő, akivel már több Christie-regényben is találkoztunk, csakhogy szerinte a fiú ártatlan. Mivel a hónapokig tartó nyomozás alatt nem talált erre utaló bizonyítékot, végső megoldásként Hercule Poirot segítségét kéri, aki azonmód fellelkesedik, és mindenféle anyagi ellenszolgáltatás nélkül elvállalja a megbízást. Ha tudná, hogy ezzel saját életét is kockára teszi…
 
De nem tudja, ezért alapjában csak azért bosszankodik, mert az időközben eltelt hónapok miatt a nyomok már kihűltek, na meg persze azért, mert Broadhinny nincs felkészülve egy ilyen kifinomult ízléssel bíró úriember ellátására: a szállás borzalmas (kosz mindenütt és állandó a huzat), a szakácsnő véleménye szerint meg teljesen mindegy, mit eszik az ember, így nem fordít különösebb gondot az ételek elkészítésére. Mindezen megpróbáltatások ellenére Poirot igyekszik mindent elkövetni az igazság kiderítése érdekében, ám a nyomozás meglehetősen kilátástalannak tűnik a megannyi gyanúsítottal és a sok szájtáti falusival. Arról nem is beszélve, hogy minden ellenkező megérzés ellenére a bizonyítékok egészen egyértelműnek tűnnek.

Agatha Christie regényét, ami a többi történettel ellentétben az alacsonyabb néposztályok életébe nyújt betekintést, Peter Saunders producernek ajánlotta, aki több művének színpadra állításánál segédkezett. Ennek fényében nem véletlenül szerepel a történetben egy drámaíró, aki éppen a közismert krimiszerző művét dolgozza át. Kettejük vitatkozása a regény és a színpadi változat különbségein kellőképpen szórakoztató párbeszédeket eredményez (ez a valós életben is megtörtént Az Ackroyd-gyilkosság színrevitelekor, bár akkor éppen nem Peter Saunders, hanem Michael Morton volt az egyik vitatkozó fél). Még pikánsabbá teszi az egészet egy megjegyzés, ami állítólag Christie szájából valóban elhangzott, és ami felemás viszonyát jellemzi belga hősével szemben. Itt konkrétan arra gondolok, amikor Ariadne Oliver írónő (a szerző alteregója) azon elmélkedik, hogy vajon mi módon végezne saját elmeszüleményével, ha találkoznának az életben.
 
Agatha Christie ezen regénye 1952-ben jelent meg első ízben Nagy-Britanniában Mrs. McGinty’s Dead címmel (Amerikában más címmel – Blood Will Tell – adták ki, ami nem először fordult elő, gondoljunk csak a Tíz kicsi néger esetére). Érdekesség, hogy 1978-as magyarországi megjelenése óta a regény – legjobb tudomásom szerint legalábbis – Csanády Katalin fordításában volt olvasható, egészen 2010-ig, amikor a kiadó lecserélte Gálvölgyi Judit szövegére, és egyben módosult a magyar cím is. A mostani kiadást új borítóval, de változatlan tartalommal vehetik kézbe.

A szerző életrajza

 

Kapcsolódó írások:

Hadnagy Róbert-Molnár Gabriella: Agatha Christie krimikalauz

Agatha Christie képregények

Interjú Mathew Prichard-dal, Agatha Christie unokájával – 2010. november