Főkép

Az Ahol a vadak várnak (Where The Wild Things Are) eredetileg Maurice Sendak 1963-as képeskönyve, ami elnyerte a Caldecott Medalt, és sokak kedvence Amerikában. Nekünk magyar olvasóknak azonban mit sem mond – talán ennek is köszönhető, hogy végül csak DVD-n jelent meg a belőle készített film, mozikba nem került. Úgy sejtem, Spike Jonze rendező az eredetinél jóval konkrétabb formába öntötte a történetet. Ránézésre a Sendak féle eredeti amolyan univerzális, bármely korban és bármely korú olvasónak mondhat valamit, míg a film, és az ahhoz készült regény nagyjából a jelenkorba teszi a sztorit.

Főhősünk, a 8-9 éves Max elvált szülők gyermeke. Anyja rengeteget dolgozik, ráadásul átjár hozzájuk a nő kissé tesze-tosza barátja, akit Max rühell. Tinédzser nővére nem foglalkozik vele, istenített apja pedig tőlük távol, a városban él új barátnőjével. Ez, amennyire én tudom, nem volt benne az eredetiben, de ez nem feltétlenül baj. Max egy érzékeny lelkű, de amúgy tipikus fiú, aki legszívesebben farkasjelmezébe bújva vadóckodik. Egy nap nővére haverjai ráomlasztják az igluját (miután orvul meghógolyózta őket), és erősen sérelmezi, hogy tesója nem siet a segítségére. Fájdalma hamar dühöngésbe csap át, és odáig fajul, hogy elárasztja vízzel a lány szobáját. Utóbb Max addig idétlenkedik, míg kihúzza a gyufát az anyjánál is, aminek eredményeként végül összevesznek, és a kissrác kirohan az éjszakába. Egy erdőn át egy tóhoz jut, ott csónakba száll, és a viharos tengeren át elhajózik egy szigetre, ahol hatalmas szőrmókok élnek.

A Jim Henson (Fantasztikus labirintus, Muppet Show, A Sötét Kristály, stb.) cége által készített szörnyek olyanok, mint valami varázslattal felnagyított, életre keltett és némileg eltorzított plüssállatok, ám hamar kiderül, hogy nem éppen ölelgetni való kabalamacikák, hanem beszélő, sokszor kiszámíthatatlan, valóban veszélyes kreatúrák, akik készek felfalni Max-et. A fiú egy hazugsággal vágja ki magát szorult helyzetéből: azt mondja, hogy ő király, és a Vadak meg is választják királyuknak. Ám Max-nek, miután kiörömködték és kitombolták magukat, rá kell ébrednie, hogy nem is olyan könnyű ezeket az ormótlan népeket uralni.
 
Magam a könyvet olvastam először. Jonze Dave Eggers íróval közösen írta a forgatókönyvet (tőle Az elveszett fiú: Valentino Achak Deng regényes önéletrajza két éve jelent meg magyarul, de olvasható egy remek novellája a Nick Hornby szerkesztette Beszélgetés az angyallal című kötetben is), ám a regényes verzió sok ponton eltér tőle. Mikor a végére értem, őszintén szólva inkább éreztem, mint értettem, miről van szó, de a film meggyőzött, hogy jól sejtettem. Ez a történet (és ez alighanem a Sendak féle eredetire is áll) valóban a gyerekkorról szól, a gyermeki félelmekről, küzdelmekről, mindarról, ami alighanem mindannyiunk lelkében lezajlik, miközben felcseperedünk.

A Vadak mindegyike felfogható valamely érzelem vagy probléma szimbólumaként (az elején olyan érzésem volt, mintha valamiféle ijesztőbb Micimackóról és barátairól vagy a Négyszögletű Kerekerdő vadállatiasabb lakóiról olvasnék), de nem ennyire leegyszerűsítve. Főleg Carol és K.W. avagy Katie olyan figurák, akikbe több mindent bele lehet magyarázni. Akárhogy is, merem állítani, hogy hiteles a kép. Nem azt mondom, hogy én pontosan ilyesmiket éreztem, gondoltam, éltem át és képzeltem el, mikor annyi voltam, mint Max, de amikről itt valójában szó van, azok zöme ismerős számomra is. Ez nem egy olyan mese, ami felkelti a nosztalgiát a gyermekkor iránt, sokkal inkább egy sokszor sötét, felkavaró és ijesztő, ám végeredményben igenis pozitív, szép és megindító történet. Gondolom, a pszichológusoknak volna mit kielemezni rajta, de talán ennél érdekesebb az, hogy az adott néző/olvasó miként éli meg. Mit talál, ha magába néz, hogy ő hogyan dolgozta fel mindazokat, amikről ez a sztori szól. Mit tudott kezdeni azokkal a sokszor pusztító, sokszor nemesítő érzésekkel, ösztönökkel, élményekkel, amik előbb-utóbb valószínűleg mindannyiunkban megjelennek.

Számomra az egyik legszimpatikusabb ebben az egészben az, hogy Max végül is nem legyőzi mindezeket, még csak nem is feltétlenül uralkodik rajtuk. Nekem legalábbis sokkal inkább az jön le, hogy megtanulja kezelni őket, együttélni velük, elfogadni őket, s közben felismer sok-sok mindent saját életével kapcsolatban, és mikor hazatér, egy bölcsebb, megértőbb, szeretőbb fiúként (de még mindig fiú, és nem férfiként!) teszi. A film látványa, hangulata nagyon rendben van. A korábban igen sajátos videóklipeket is rendezett, de A John Malkovich menet-tel elhíresült Jonze-nak megvannak a maga jellegzetes látványelemei, technikái, amiket itt is remekül alkalmaz. Maguk a Vadak pont annyira hihetőek, amennyire kell (nem teljesen tűnnek valóságosnak, de nem is lehet őket elintézni annyival, hogy á, csak buta bábok), és sok-sok olyan kép, jelenet van a filmben, amik örökre megmaradnak az ember emlékezetében. Aki pedig úgy érezné, hogy a szörnyek túl félelmetesek egy gyereknek, annak azt javaslom, ne ítéljen korán. Végig kell nézni a filmet, és akkor minden a helyére kerül, és azt hiszem, hogy egy Max korabeli, némi értelemmel is megáldott kölyök nem fog beparázni tőle, viszont lehet, hogy ad majd neki valami fontosat.
 
Ami a könyvet illeti, az nem szimpla forgatókönyv, hanem egy jól megírt, szép nyelvezetű (szépen lefordított és szerkesztett) regény, ami önmagában is tökéletesen megállja a helyét, tényleg élmény volt elolvasni.