Stieg Larsson: A kártyavár összedől
Írta: Galgóczi Tamás | 2010. 01. 21.
Teljesen érhető, miért volt négy évvel a halála után (2008) Stieg Larsson a második legtöbb könyvet eladott szerző világszerte. Ez a könyv mindent tud, amit az előző kettő, sőt, még azoknál is többet. Kicsit kevesebb benne a lelki probléma a két főszereplő között, és most végre megtudjuk, hogyan is működik a hatalom ellenőrzése a demokráciában.
Immáron harmadszor találkozunk a párossal (Salander és Blomkvist), de míg az első két kötet között a fontosabb szereplők személyét leszámítva igazából nem volt összefüggés, ezúttal gyakorlatilag az előző rész (A lány, aki a tűzzel játszik) eseményei folytatódnak. Salandert eszméletlenül, életveszélyes sérülésekkel viszik kórházba, s bár nem tud róla, apját (akire a második kötet végén baltát emelt) a szomszédos szobában ápolják. Ez már önmagában is komoly fenyegetést jelent (figyelembe véve Salander mozgásképtelen állapotát), de mielőtt folytathatnák családi leszámolásukat, eljön a pillanat, amikor a háttérben álló csoport aktívan kézbe veszi az események irányítását.
Larsson tartózkodik minden túlzástól, a történetben logikusan követik egymást az események, legyen szó gyilkosságról vagy betörésről. A főszereplőknek egyetlen „apróságot” vethetünk a szemükre: használják az eszüket és a rendelkezésükre álló eszközöket, kapcsolatokat. Nem túlzás, szinte az utolsó fejezetig folyamatosan aggódik az olvasó, s ráadásként menet közben számos emlékezetes pillanatban van része. Nekem ezek közül legjobban Salander bírósági tárgyalása tetszett, amelyen Blomkvist testvére védelmezi a cselszövés ellenében. Bár a terjedelemre nem lehet panasz, egyszer sem éreztem túlírtnak, mindenből pontosan annyit használ fel a szerző, amennyire szükség van: cselekmény, múltidézés, lelkizés, mellékszálak – semmi sem lóg ki, minden a helyén van.
És vége, hiszen a szerző évekkel korábban meghalt. Vagy mégsem? Azt rebesgetik, a negyedik könyv első verzióját még megírta, de az örökösök (felesége, valamint apja és testvére) nem tudnak megegyezni az anyagiakon. Sőt, létezik az ötödik és a hatodik kötet szinopszisa is – már csak megfelelő bértollnokot kell találni, aki megírja azokat. Feltéve, ha sikerül a jogi helyzetet tisztázni. Remélem erre hamarosan sor kerül, mivel roppant kíváncsi vagyok, hogyan gondolta tovább Stieg Larsson ezt a történetet. Addig meg évente újraolvasom a trilógiát – mert annyira jó.