Főkép

El sem hiszem, hogy immáron tizennegyedik köteténél tart a sorozat. Sőt, valójában a tizenötödiknél, de a Micah nem jelent meg magyarul, ezért nem számít. Nem kis teljesítmény, főleg kis hazánkban, ahol egyes kiemelkedően induló sorozatok bukkannak fel, majd rekord sebességgel tűnnek el az érdektelenség homályában.
 
Persze az igazsághoz az is hozzá tartozik, hogy az „Anita Blake, vámpírvadász” sorozat megjelenésekor egy éppen aktuális űrt töltött be, hiszen ha nem csal az emlékezetem, nagyjából minden erotikus-romantikus-paranormális csak utána bukkant fel a boltok polcain. Amikor már látszott, hogy erre van kereslet. Mégpedig piacképes.
 
Szóval a belevaló halottkeltő, nekromanta és bejegyzett vámpírvadász, Anita Blake jókor mutatkozott be az olvasóknak, és sikere, ha nem is töretlen, hiszen akadnak a sorozatban gyengébb darabok is, kitart mind a mai napig.
Pedig már senki és semmi nem olyan, mint amikor megismertük…
 
Az előző kötet, a Haláltánc kapcsán kifejtettem, hogy Anita ugyan egyre nagyobb metafizikai hatalommal rendelkezik, ám ezzel egyenes arányban bizonyos témákkal kapcsolatban egyre érzékenyebb, bizonytalanabb és lelkizősebb. Ami pedig életveszélyes lehet, főleg, ha figyelembe vesszük, mivel is tölti a napjait, amikor éppen nem valamelyik szeretőjével (vagy szeretőivel) hentereg vélt vagy valós veszélyeket elhárítandó. Vagy csak úgy élvezetből.
 
Nem igazán tetszett az irány, amerre a sorozat haladt, ezért úgy gondoltam, mielőtt szakítanék vele, adok neki még egy utolsó utáni esélyt, hátha történik valami, amiért érdemes továbbra is figyelemmel kísérnem Anita Blake és barátai (meg persze ellenségei) történetét.
 
Azt hiszem, érdemes volt. Bár a legújabb kötetben sem úgy alakulnak a dolgok, ahogy én alakítanám őket, és nem is feltétlenül az általam kívánt irányba mutatnak, de szerencsére kevesebb pornográfia szakad az ember nyakába, ami igazán üdítő változatosság az utóbbi néhány kötet után. Vagy lehet, hogy nem is kevesebb, csak immunis lettem rá?
 
Mondjuk katyvasz most is akad rendesen, de e nélkül nem is lenne igazi egy magára valamit is adó Anita Blake történet. Kezdjük mindjárt azzal, hogy Anita szeretői közül egyesek még mindig rosszul viselik, hogy osztozniuk kell másokkal. Aztán ott vannak azok a pasik, akik sokat adnának érte, ha megdönthetnék Anitát; meg azok is, akik inkább három lépés távolságról figyelik az eseményeket.
 
Egy-két kivételtől eltekintve minden pasi nekiáll lelkizni, amit ugyebár Anita rosszul visel. Sőt, Richard, az egykori vőlegény ennél egy kicsit messzebbre is megy. Sőt, ha jobban belegondolok, nem is kicsit.
 
Na ebben az érzelmi zsibvásárban bukkan fel a vámpírok által is rettegett titkos társaság, a Harlekin, s elég gyorsan kiderül, cseppet sem békés szándékkal. És teljesen jogosan merül fel a kérdés: mit lehet tenni abban a helyzetben, ha a törvény betartatásáért felelős szervezet megszegi saját törvényit?

Részlet a regényből

 

A szerző életrajza