Főkép Magyarországon, ha nem csalódom, Joanne Harris Csokoládé című regénye, illetve az abból készült film indította be a gasztroregény divatját, még 2001-ben.
Őt követte Frances Mayes Napsütötte Toscana-ja, s csak aztán, 2003-ban jött Peter Mayle első nemzetközi bestsellere, ami pedig eredetileg már 1989-ben, mindkét említett könyvnél korábban megjelent.
 
Az 1939-ben született angol író számos, neveléssel kapcsolatos kötet után az Egy év Provence-ban című könyvvel lett sztárszerzővé.
Korábbi munkáiból magyarul is megjelent néhány (például Kutyaélet 2003, A férfi legjobb barátja avagy Egy zsarnok természetrajza 1999), ám igazán sikeressé nálunk is az Egy év Provence-ban tette, ami pontosan az említett gasztroregény-láz kellős közepén érkezett.
 
Bár ez nem regény: Mayle valóban azt írja le, hogy hogy zajlott Provence-ba költözésük utáni első évük.
Dél-Franciaország eme sokat emlegetett, gasztronómiájáról, népszokásairól és szép tájairól nevezetes vidéke már Mayle-ék odaköltöztekor is közkedvelt hely volt a módosabb nyugat-európai turisták körében.
 
A szerzőhöz hasonlóan sokan mások is vásároltak ott házat, ám a többség csak nyári laknak, míg Mayle és neje, valamint két kutyájuk valóban ott laktak egész évben.
Így aztán tényleg alaposan megismerhették Provence-ot, ami számos további, és sokszor kevésbé kedvező arcát mutatta, mint amit a képeslapokról meg romantikus filmekből ismerni.
 
Hamar kiderült például, hogy a misztrálnak nevezett szél valóban meg tud őrjíteni embert és állatot, és a masszívan megépített kőfalakon kívül szinte semmi nem képes ellenállni az erejének.
Így aztán a provence-i tél sokkal keményebb, mint azt a forró, napsütötte, ragyogó kék eges nyarak, a mediterrán klíma alapján várták.
 
Mindezt már a könyv elején megtudjuk, lévén az év Provence-ban is januárral kezdődik, s arról is olvashatunk, hogy a híres-neves provence-i konyha téli verziója egészen különbözik attól, amit nyáron, a turistaszezonban szolgálnak fel.
Ez persze logikus is, de azért kíváncsi lennék, hányan tudják, hogy mindez lényegében hagyományos paraszti étkeket jelent, olyasmiket, amiknek a megfelelője történetesen mifelénk is előfordul, főleg vidéken.
 
Igaz is, vidék: Mayle nem a híres helyekre koncentrál, leírásaiban valóban megelevenedik az igazi vidéki élet, a jellegzetes provence-i figurák: minden fickó szakértő mindenben, minden nőnek megvan a maga felülmúlhatatlan konyhai specialitása, és a többség igen szabadon értelmezi az állami törvényeket, ellenben sokan élnek a szarvasgomba feketekereskedelméből.
 
Mayle, aki a helyieknek persze a firkász angol, a kívülálló éles szemével, ám nagy szeretettel szól a dél-francia népekről.
Humorral ír, ám magát sem kíméli, s valóban, az ő szerencsétlenkedéseiken épp annyit lehet derülni, mint a házuk átalakítására hívott különféle provence-i mesterek ballépésein, különféle munka-elodázó technikáin, és így tovább.
 
Az ám, elég sok olyasmit látok én ezekben a provence-i parasztokban, ami a mi országunkban is megtalálható! De Mayle nem bírál, sőt, épp olyan ízzel tálalja elénk a különféle kis sztorikat, ahogy a nagy étkezésekről szól.
 
Joanne Harristől és Frances Mayes-től eltérően Peter Mayle nem ír le egy fia receptet sem, ami annyiból pozitív, hogy még globalizálódó világunkban is nehéz lenne minden apró hozzávalót beszerezni, de attól még az ember nyála vödörszám csorog, ha elolvassa, milyen jókat kajáltak.
 
Bár ezt is, mint minden mást, enyhén brites visszafogottsággal ábrázolja: Mayle inkább barátságos, kellemes és kifinomult, semmint bohém, szenvedélyes, lobogó. De így is nyilvánvaló, hogy a dél-francia mentalitás őrá is hatással volt, mint ahogy a könyv végére a falusiak is sokkal jobban befogadják.
 
Lehet mondani, hogy az Egy év Provence-ban nem szépirodalom, de szerintem annak, ami, tökéletes, eltekintve pár fordítói illetve szerkesztői hibától.
Remek kikapcsolódást nyújt, és amellett, hogy vágyat ébreszt Provence, meg a jófajta étkek és italok iránt, arra is emlékeztet, hogy az életnek megvannak a maga apró örömei, amiket megtalálnunk nekünk magunknak kell.