FőképAhogy Doppler című regénye végén megígérte, Erlend Loe megírta a folytatást. Az eredeti cím Volvo Tehergépjárműveket jelent, és annyiból közelebb is áll a könyv tartalmához, hogy itt már nem Doppler az első számú főszereplő (bár nem is a Volvo).

Az 1969-es születésű norvég író norvégül 2005-ben megjelent könyvével amúgy ott veszi fel a fonalat, ahol az előzővel elejtette, igaz, könyvön belül x oldallal később. Előbb ugyanis megismerhetjük a két főszereplőt, Maj Brittet és Von Borringot.

Ezek ketten Svédországban élnek, a világtól relatíve elzárt vidéken, ám a Norvégiába átnyúló erdőben, egyidősek, úgy kilencven körül, és szívből gyűlölik egymást, noha gyermekkorukban még jóban voltak.
Mindketten magányosak és különcök, ami talán senkit nem lep meg, aki olvasta Loe magyarul eddig megjelent regényeit, mert ő valahogy csípi az ilyeneket. Hanem hát ég és föld a különbség köztük.

Maj Britt lázadó öregasszony, aki füvet szív (jót tesz ugyanis a fájós lábának), borsot tör az államhatalom és a hivatalnokok orra alá, és internetes honlapján bomlasztja a rendet. Szóval hozzá képest Doppler gumianarchista.

Von Borring ezzel szemben megrögzött cserkész és madármegfigyelő, aki katonás rend szerint él, fura, ám egészséges dolgokat eszik, mindig a szabad levegőn alszik, különben meg arisztokrata származású, ami alapból szembe állítja őt a munkás-paraszt család sarjával, Maj Brittel.

A Volvo ott gurul be a képbe, hogy Maj Britt néhai férje a Volvo Tehergépjárműveknél dolgozott, ő találta ki a ’70-es évek végére azt a forradalmi újítást, hogy a vezetőfülkének legyen egy toldaléka, ahol a sofőr alhat, és erre alapozva készült el a Globetrotter modell, ám Birger (a férj) helyett a fejesek aratták le a babérokat, ahogy az sűrűn megesik.

Mármost, hogy ez a sztori igaz-e, nem tudom, mindenesetre a Volvo honlapján hiába is kerestem rá az író névére, ugyanakkor tény, hogy Loe ettől eltekintve csak dicséri a céget.

Egyébként egy ilyen autóval válik utóbb, a könyv végéhez közeledvén Doppler a könyv címében jelzett cím birtokosává (de nem az autóévá), bár szeretném a könyvborító tervezőjével együtt hinni, hogy inkább a csőrös verziót vezette, mivel az szerintem sokkal állatabbul néz ki.

Szóval, Doppler, Gregus nevű fia és Bongó nevű rénszarvasa, a világ elleni háborújuk, avagy a nagy erdőségen általi séta közepette épp Maj Britt tanyájánál bukkan elő, illetve fel a regény lapjain, és már nem is ő a mesélő, hanem az író, aki ezt a könyvet írja.

Van azonban ennél is csúfabb jele annak, hogy Loe levette a kezét Doppler nevű (anti)hőséről: a vadonba költözésével a globalizált világ és az előreprogramozott fogyasztói lét elleni lázadását valóban hathatós formában kifejező, negyvenes fószer ebben a könyvben bizony eléggé nyeretlenül viselkedik.

Lehet persze, hogy így járna bárki, aki korábban sosem fogyasztott marihuanát, pláne annyit, amennyit a reggae zenés-táncos buliba hajló találkozásuk során Maj Britt belédiktál Dopplerbe, mindenesetre nekem picit hiteltelennek tűnik, hogy aztán azt csinálja a fickó, amit mondanak neki.
Ő, aki pont amiatt lécelt le, mert elege lett abból, hogy mások szabják meg az életét, meg ilyenek.

De aztán lehet, hogy mire odaért Svédország eme tanyájára, már odalett minden további ötlete és akaratereje, hát honnan tudjam én, aki sem ezt, sem azt még sosem?!
Mindenesetre Doppler olyan idétlenül és tarthatatlanul viselkedik, hogy a saját fia olvas be neki (szavai rímelnek arra, amit bármely rendes polgár is felhozna hősünknek felelősségről, kötelezettségekről, meg az ember helyéről és feladatairól, amennyiben férfi/férj/apa), majd faképnél is hagyja, s Bongó nem különben.

Aztán előbb Maj Britt, majd Von Borring használja őt ki kénye-kedve szerint (nos, nem egészen...), és az író nem különben.

Loe-tól persze eddig is megszokhattuk, hogy magasról tesz a regényírás bevett szabályaira, szokásaira és eszközeire, de ennyi kiszólás, belterjes poén és idétlenség még egyik általam olvasott könyvében sem volt.
De a könyv végére mégiscsak úgy tépkedi össze a szálakat, hogy nem lehet rá haragudni, sőt. Megkockáztatom, akármennyi sületlenség van is a regényben, akármilyen szarkasztikus, sőt helyenként cvíder is Loe, a befejezés felér egy katarzissal.

Meg különben társadalomkritika és emberismeret terén is hozza a szokott szintet a szokott stílusban (amit most is képes vagyok Vonnegutéhoz meg Salingeréhez hasonlítani).

Talán filozofálásból kevesebb jut, cserébe sokat megtudhatunk a madármegfigyelésről, a cserkészetről, norvégokról és svédekről, meg arról, ahogy ezek egymásra licitálnak, a linzerkarikákról (recepttel), a Volvo Tehergépjárművek történetéről, meg számos további apróságról.

Arra külön kitérnék, ahogy a rockzene ebben a könyvben megjelenik. Maj Britt kapcsán persze szóba kerül Bob Marley, Doppler pedig a svéd-norvég vita hevében bedobja, hogy nekik (mármint a norvégoknak) van pár death metal bandájuk, ami sikeres Olaszországban.

Hogy ne ringasson mindez abbéli tévhitbe (téged, aki ezt olvasod), hogy akkor most valamit megtudtál, elmondanám, hogy a norvégoknál igazán a black metal a jelentős, és számos ezen stílusban alkotó zenekarukat övezi kultikus tisztelet szerte a világon.
Mi több, a Grammy díj Spellemann nevű norvég megfelelőjét a megfelelő kategóriában már elnyerte black metal csapat, méghozzá a Dimmu Borgir, mely formációt én, aki ezt írom, eléggé kedvelem.

Mindazonáltal, ha zenei hasonlatot kellene találnom Erlend Loe írásaihoz, azt mondanám, ő amolyan punk regényeket ír, de nem ám olyan agresszív-tufa cuccokat, mint mondjuk a Sex Pistols meg az Exploited, hanem olyan, szövegileg igen tartalmas, de amúgy slágeres, és azért eléggé egyéni és szabadelvű dolgot, mint mondjuk a Bad Religion.

A regény végén pedig felcsendül a Rage Against The Machine örökzöldje, a „Killing in the Name”, és együtt üvölthetjük Maj Britt-tel és Zack de la Rocha-val, hogy „fuck you, I won`t do what you tell me!”
Killing in the Name