FőképMegannyi humorosnak szánt amcsi vígjáték után még mindig nem tudom, mi is történik valójában a középiskolából frissen kikerült fiatalokkal az egyetemi campusokon. Tényleg mindenki megőrül a tinikort felváltó felnőttkor küszöbén? A tanulás helyett valóban a bulizás és a szexuális kapcsolatok halmozása lenne a mérvadó – vagy még ennél is súlyosabb perverziók ejtik rabul a leendő elit tagjait? Harmadik regényében Tom Wolfe a maga módján és színvonalán válaszol a kérdésre.

A bennlakók létszámának ciklikus cserélődése ellenére is zárt világként működő Dupont Egyetemet egy sehollakó diáklány (ő a címben említett Charlotte Simmons) mutatja be nekünk. A sehollakó jelzővel nem Francis Carsac remek sci-fi regényére utalok (A sehollakók 1980-ban jelent meg magyarul), hanem arra a felemás állapotra, ami Charlotte hangulatát alapvetően befolyásolja. Szülővárosában nem érzi jól magát, mivel értelmileg annyira környezete felett van, hogy gyakorlatilag senkivel sem kerül olyan kapcsolatba, ami a normális fejlődéshez szükséges (ne csak tudomásul vegyék képességeidet, hanem értékeljék is azokat, így megadva a fontosság érzetét, ami kölcsönösséggel kiegészítve befejezi a szocializációs folyamatot). Az egy szem tanárnő, bár fontos támogatást jelent számára, de a tanuláson kívül más beszélgetésre alapvetően alkalmatlan (mondjuk nem is ez a feladata).

Szóval már nem lakik családjával, de az egyetemen sem megy könnyen a beilleszkedés. A kisvárosi környezet után nehezen szokja meg a fizetős oktatás tehetős diákjainak lazulós életvitelét. Nem is szólva a koedukált épületekről. Ráadásul öltözete és anyagi helyzete egyértelművé teszi szegénységét. A tanulással is vannak problémái, mivel a választható kurzusok többségéhez már túlképzett! A kezdő fokú francia irodalmat például azért hagyja ott, mert ANGOLUL olvassák a könyveket, nem pedig eredetiben. És van még pár hasonló élménye. Ráadásul a koleszban esténként rendszeres az ivással egybekötött bulizás, amit szexuális program követ, főként a sportoló diákok viszik a prímet, a lányok pedig mintha agyukat is elhagynák a lehetőségért, hogy ágyba bújjanak velük. Szóval ez a világ hedonista vége, ahol a háttérben hallgatott rapszámok szövegei annyira távol állnak ettől az elitista környezettől, amennyire csak lehet (már csak ezért is érdemes végigbogarászni a könyvet, és persze nem világosodunk meg, miért hallgatnak effélét a diákok).

Ha Charlotte Simmons valódi szent lenne, akkor ezek a körülmények csupán még elszántabb tanulásra ösztönöznék, hogy csillagos ötös bizonyítványával megmutassa a sörmámorban fetrengő csordának, igenis van értelme a kemény munkának és a tisztességnek. De ő nem szent. Hanem fiatal lány, akit legalább annyira érdekel a neurobiológia, mint az, hogy mit gondolnak róla a többiek. És nem akar különc lenni. Sem magányos. Ezért aztán „tudományos” kísérletezésbe kezd, aminek igencsak súlyosak a következményei. Merthogy a hímek egy része igenis észreveszi a hegyekből jött kiscsajt, akit ragyogó auraként övez romlatlansága, s ez bizony komoly vonzerőt jelent, bár a szándékok korántsem egyformák.

Kézenfekvő a párhuzam Bret Easton Ellis regényeivel, elvégre ott is többnyire fiatalokról van szó, és ott sem az erkölcsös életvitel áll a történetek középpontjában. A legfontosabb eltérés azonban a két író világszemléletében van. Míg Ellisnél esély sincs a helyzet normalizálódására (legalábbis semmi effélét nem tudok elképzelni A vonzás szabályai, vagy a Nullánál is kevesebb után), addig Wolfe nem keserít el bennünket ennyire; optimista befejezést feltételez, ami ugyan messze van az ideálistól, mégis reményt ad a hosszú távú javulásra.