Gene Wolfe: A kínvallató árnya

Az amerikai Gene Wolfe neve idehaza alighanem csak azoknak cseng ismerősen, akik olvasták a Galaktikákban, egyéb sci-fi antológiákban megjelent novelláit, melyek együtt is alig tennének ki egy kötetet. Pedig az 1931-ben született író számos regényt is írt, melyek közül a leghíresebb a négy részes Az Új Nap könyve (Urth : Book of the New Sun) sorozat, amihez még további kötetek kapcsolódnak.
A számtalan rangos irodalmi díjban és jelölésben részesült, a roppant gazdag életmű tehát még javarészt felfedezésre vár a magyar olvasók számára.

A DeltaVision Kiadó „A képzelet mesterei” című sorozatán belül kezdi most el Az Új Nap könyve sorozat megjelentetését. Az eredetileg 1980-ban megjelent A kínvallató árnya (The Shadow of the Torturer) rendkívül különös kötet, és biztos vagyok benne, hogy megosztja majd az olvasókat. Lesz, aki remegve várja majd folytatásait, míg a másik tábort azok fogják alkotni, akik messzire kerülik eztán Wolfe-ot (ami amúgy hiba, tekintve, hogy számos írása között sok olyan van, aminek semmi köze emehhez).

Amint a cím is jelzi, egy kínvallató, helyesebben egy kínvallató-tanonc, Severianus a történet főszereplője, s egyben mesélője. Már maga a téma is kényes, de aki csak amiatt veszi kézbe a könyvet, mert valami jó kis hentelős, vérben-belekben gázoló horrort remél, az csalatkozni fog. Egészen kevés leírás szól kínvallatók és hóhérok munkájáról ebben a regényben, Wolfe mégis tökéletesen megteremti a hozzájuk kapcsolódó hangulatot.

A kötet oldalai fémfalak hidegét, kiömlött vér szagát, szenvedők sikolyát és hörgését, katakombák áporodott levegőjét, földalatti tömlöcök vaksötétjét árasztják. Oly’ átható és félelmetes a regény első felének atmoszférája, oly’ mélységben közvetíti az író a fizikai, lelki és szellemi környezetet, amiben játszódik, hogy az már taszító. Úgy rengeti meg az olvasót néhány oldalon belül, hogy a gyengébb idegzetűek bízvást idejekorán feladják.

Ám mindez csupán egy bizonyítéka Wolfe írói zsenialitásának, és sokat veszít, aki nem tart ki. Ugyanis ebben a kötetben nem csak a szépirodalmi igényességű, és megannyi holt vagy kortárs nyelvből származó szóban gazdag szöveg különös és különleges (a nyelvek iránt meglehetős érdeklődéssel bíró Wolfe annak idején Tolkiennel is levelezésben állt).

A világ, amiben játszódik, elsőre talán az Ars Magica elképzelt középkori-feudális viszonyaira emlékeztet, de valójában – kimondatlanul – évezredekkel, akár évmilliókkal a mi korunk, avagy a történelem után játszódik. És korántsem annyira egyszerű, mint az általunk ismert középkor – megannyi sci-fibe illő elem rejtőzik a sorokban. Mindezt azonban az író, Severianus tollába mondva úgy tálalja, hogy az olvasónak kell ráébrednie, micsoda mélységek rejteznek Nessus roppant városában, Urth és a haldokló Nap világában. És ez önmagában is élvezetessé teszi a művet.

A sztori sem hétköznapi, s nem csak Severianus személye miatt. Nem a megszokott módon izgalmas és fordulatos, s bár az események fővonala lineáris, számos külön történettel, emlékezéssel tarkítja Wolfe. Ráadásul efféle szimbólumgazdagságot és rétegzettséget csak szépirodalmi műveknél találni (pl. Borges-nél), ám fantáziagazdagsága és maga a kitalált jövőbeli világ miatt még nehezebben megfejthető – számos értelmezése, eleme alighanem inkább csak megérzés, semmint megértés szintjén csapódik le, pláne első olvasásra.

Egyébként meg nem igen lehet többet mondani a sztoriról, mint ami a könyv hátlapján is olvasható. Tehát, hogy Severianus, szerelembe esvén az egyik ügyfélbe (azaz valakibe, aki megkínzását várja tömlöcében), elárulja mestereit, ezért kitagadják a céhből, s elindul a messzi Thrax-ba, hogy hóhérrá legyen. Ám Nessusból korántsem olyan könnyű kijutni…

Utazásai pedig sokkal színesebb kalandokat hoznak, mint amit az olvasó a kezdeti, koromfekete fejezetek alapján sejtene. Ezért is mondom, hogy nem szabad túl hamar ítélkezni e regényről.

Sokan a spekulatív irodalom legnagyobbjai közt tartják számon Wolfe-ot és eme sorozatát, és immáron magam is közéjük tartozom. Mindazonáltal nem tudom jó szívvel ajánlani mindenkinek, még az irányzat rajongói közül sem, egyszerűen azért, mert sokkal sűrűbb és nehezebb olvasmány még a sci-fi/fantasy irányzat legjobbjainak nagy részénél is. Elitista kijelentésnek tűnhet, amit pedig szeretnék elkerülni, mégis: csak ínyenceknek való. És egyáltalán nem azokra gondolok itt, akik élvezik a fájdalmat… (Ahogy maga Severianus sem csak sötét és szívtelen…)

Remélem, nem kell sokáig várni A Békéltető ereklyéje című folytatásra (mely ’81-ben elnyerte a Nebula Award-ot)!