J. D. Salinger: Zabhegyező

Miképp a Micimackó elszakíthatatlanul hozzátartozik a kisgyerekkorból a kisiskolás korba való átlépés éveihez, azonképp a késő serdülőkor és a felnőtté érés nehéz esztendeihez is szorosan kötődik Jerome David Salinger leghíresebb regénye, a Zabhegyező. Ám míg a Micimackó kedvesen gyermeteg világából valahogy nem lehet kinőni, addig a Zabhegyező újraolvasása életünk delén vagy azon túl csupán nosztalgikus emlékeket ébreszt bennünk a gyermeki ártatlanságunk végleges elvesztése előtti utolsó pillanatokról.

Salinger leghíresebb regénye a témája miatt ily mértékben életkorhoz kötött. A Zabhegyező főhőse és egyben elbeszélője is Holden Caulfield, egy gazdag középosztálybeli New York-i család sarja, aki a kamaszok legáltalánosabb „betegségétől” szenved: nem találja a helyét a világban. A gyermekkorból már kinőtt, a felnőttek világától pedig fizikai megnyilvánulásokkal is alátámaszthatóan rettegő, iszonyodó Holdent épp kicsapták az iskolából, a jó nevű Pencey-ből, és így mintegy ontológiai légüres térbe kerül. A vallomásos regény ennek az útkereső kamasznak a több síkon is értelmezhető hazatalálását meséli el, néha egészen abszurd, máskor elmélkedésre késztető kalandokon keresztül.

A konfesszionális elbeszélés sajátosságaiból adódóan a narrátor sokszor elkalandozik, eltér a tárgyától, és a felnőtt olvasó számára már régen megoldott, vagy örökké lezáratlanul maradó kérdéseken mereng – lényegében visszatükrözi a világot, ám lelkének tükre állandóan változik, hol gyűlölve, hol szeretve gyűjti össze és adja vissza az élményeket. A pillanatnyi hangulatváltozások pszichológiailag is helytálló képet festenek a felnőtté válás fájdalmait csak nehezen viselő Holdenről, és Salinger elsőrangú beleélő-képességét igazolják. Hiszen Salinger legnagyobb érdeme a valószerűség, a valóságtól egy pillanatra sem elrugaszkodó fikcionalitás, amit a történet és a téma kibontásának folytonos ellenpontozásával, önreflexiójával erősít meg.

Lényegében az egész regény olyan, mintha egy kétszólamú dal tenorja és basszusa – vagyis áttételesen az elbeszélő és a szövegkonstrukció – egymásnak felelgetnének, egymás motívumait vennék át némi időeltolódással és apró variációkkal. A rendkívüli valósághűséghez járul még hozzá a nyelvezet – Salinger korának szlengje és diáknyelve, amihez az író saját, vezérmotívumként újra meg újra felbukkanó szóalkotásokkal járul hozzá. Mindezt magyarra áttenni roppant nehéz feladat lehetett, ám Gyepes Juditnak többnyire egészen nagyszerűen sikerült. A magyarított szöveg még ma is elevennek hat, sikerült megtalálni azokat a szófordulatokat és kifejezéseket, melyek, ha azóta ki is mentek a divatból, évekkel, évtizedekkel később is értelmezhetőek maradnak. Nagy kár azonban, hogy a címet nem lehetett épkézláb módon lefordítani, hiszen a „gyerekfogó a rozsföldön” nem hangzik különösebben jól, a „zabhegyező”-ről viszont sajnos a semmittevés jut eszünkbe, Holden Caulfield pedig épp a számára értelmetlennek tűnő élet vákuumától, mozdulatlanságától menekül.

A Zabhegyező tehát „kötelező” olvasmány, ám kamaszkorban kötelező. Olyasmi, mint az utolsó gimnáziumi oltás, amit ha valami miatt nem kapunk meg, már sosem pótolható. Azonban a serdülők lelki világa iránt érdeklődő felnőtteknek is érdemes elolvasniuk, ha annak idején nem tették volna meg. Csak a „kamaszkori célvesztés” betegségét egykor Salinger írásával kúrálóknak nem biztos, hogy érdemes bolygatni a rég betokosodott fertőzésgócokat.