Kurt Vonnegut: Börleszk
Írta: Bretz Győző | 2015. 08. 30.
Az emberiség a kipusztulás szélén áll. Ne gondoljunk hatalmas meteoritra, melyet még Bruce Willis sem tud megállítani, vagy Will Smith éberségét is kijátszó földönkívüliekre. De még csak nem is a vogonok jöttek el, hogy hiperűr bekötőutat építsenek a Föld helyén („Valamennyi tervrajz és megsemmisítési utasítás ötven földi év óta megtekinthető a helyi tervezőhivatalban az Alfa Centaurin…”). Mi történt akkor? – kérdezhetnénk. Például Manhattan szigetén szörnyű járvány pusztított, de ez még a legkisebb bajok közé tartozik. Egyszerűen csak lassan belepusztultunk a magányba.
Ezt látva nem csalódunk Vonnegutban, aki egy újabb világvége látomással ajándékozott meg minket. A kissé hosszúra nyúlt (ami egyáltalán nem probléma) bevezető azonnal megteremti a jellegzetes vonneguti hangulatot, az író ugyanis hányattatott életéből tár elénk részleteket. Őszinte kis vallomások, emléktöredékek ezek, melyeket persze mind átsző a rá jellemző morbid humor. Mint említi, akármit is írjon még életében, önéletrajzhoz ez hasonlít leginkább. És ez nem csak a bevezető visszaemlékezései miatt van így.
A kötet főszereplője dr. Wilbur Swain, az USA utolsó elnöke. Életútja sok helyen párhuzamos Vonnegutéval, de groteszksége és nagyléptékűsége (mégiscsak az USA elnöke volt) szinte már hőssé emeli. Wilbur és ikertestvére, Eliza nem voltak átlagos gyerekek. Amerika egyik leggazdagabb családjába születtek, szinte egyetlen örökösként. Hihetetlen szellemi képességeik voltak, ám ezek csak akkor nyilvánultak meg, ha együtt voltak. Ha szétválasztották őket, intelligenciájuk állati szintre esett vissza. Termetük óriási volt, és hozzá csúnyák és torzak voltak. Szüleik ezért egy távoli villába száműzték őket, ahol a világtól elzárva nőttek fel. Ebből a cseppet sem bizalomgerjesztő helyzetből küzdötte fel magát Wilbur az USA elnöki tisztéig. Az út persze igen rögös volt.
A sok bizarr, groteszk jelenet során elénk tárul Vonnegut sajátos társadalomkritikája, melyből egyértelműen kiderül, hogy a magányt találja kora legnagyobb problémájának. A regényben erre is talál egy elrugaszkodott megoldást: az állam mindenkinek kiutal egy középső nevet – pl.: Nárcisz, Tengeralattjáró… -, és akiknek közös, azok egy nagy család tagjai lesznek, ezáltal rengeteg új rokonra tesznek szert. Akad azért még néhány „kisebb” probléma is: a felszínesség, a szeretethiány, az embertelenség, és még sorolhatnám. Főhősünk ugyan leküzdi ezeket az akadályokat is, de a katasztrófa elkerülhetetlen.
A regény néhol már filozófiai magasságokba emelkedik, amit persze jó nagy adag elborult látomás mögé rejt az író, de nem veszi azért magát túl komolyan – szerencsére. A felvillantott problémákra javasolt megoldások mind abszurd, lehetetlen gondolatjátékok, melyektől talán még égetőbbnek tűnnek maguk a problémák. Mint a legtöbb Vonnegut regényt, ezt is nehéz letenni, ha a végére értünk. Ennyi? – kérdeztem magamban. Hiszen még a saját történetét se fejezte be. Mi lesz ezzel? És mi lesz azzal? És egyáltalán, miért így történt? Kevés gondolatébresztőbb író van, mint Vonnegut, és ez a regénye is a legjobbak közül való.