Főkép

A GetCloser Concerts előadásai sorra emelik le a legnagyobb csillagokat a jazz panoptikumából: elhoztak már nekünk Chick Coreát, Kenny Garrett-et vagy olyan gitárosokat, mint Ralph Towner, Pat Metheny és John Scofield, hogy a legnagyobbak közül is csak néhányat említsünk – és persze várjuk az ismétléseket is. A The Art Ensemble of Chicago júniusban itt járt legendái után július első napján a műfaj egy másik ikonjával, Charles Lloyddal örvendeztettek meg minket, aki néhány éve Jason Moran zongoristával adott remek koncertet a Zeneakadémián. Most négy óriás, Bill Frisell (gitár), Greg Leisz (pedál ’steel’ gitár), Reuben Rogers (basszusgitár) és Eric Harland (dobok) társaságában érkezett és egy előre bejelentett vendéggel, Lukács Miklóssal (cimbalom) adott lehengerlő koncertet a koncertsorozat újabb helyszínén, a RaM Colosseumban.

 

Viszonylag lassan melegedik be a zenekar a vendég nélkül, de a Lloyd játékából áradó nyugalom a háttérben megteremtendő feszültséggel kontrasztban összefogja a muzsikát. Ez az ellentét az utóbbi időben már-már Lloyd zenekarainak a védjegyévé vált, a 2017-es New Quartet Passin’ Thru élő korongján szinte tökélyre fejlesztették az ebből adódó feszültség dinamikáját Moran zongorajátékával.

 

A Marvels viszont, bár hallhatóan törekszik egy hasonlóan intenzív összhangot létrehozni, mégis egy másik projekt: Frisell és Leisz a nyugalom kakofóniáját formálják meg mind a közös lemezeken (I Long To See You, 2018, Blue Note; Vanished Gardens, 2018, Blue Note), mind pedig élőben. Ez utóbbi alkalommal, a RaM Colosseumban, sajnos a gitár és a steel-gitár hangjai nem válnak kellőképpen el egymástól, Frisell pedig csak a koncert vége felé hangosítja fel magát jobban egy szóló erejéig. Az este során még a szokásosnál is enerváltabban, keveset gitározik, inkább a háttérbe húzódva kísérget, ahogyan Leisz is inkább visszafogottan muzsikál.

 

Reuben Rogers viszont most basszusgitáron kísér és kerül viszonylag sokszor előtérbe, a zenekar közös motorjaként Harlanddel együtt, aki úgy istenigazából Lukács Miklós fellépésekor kap erőre, akivel hirtelen az előadás képe is teljesen megváltozik. Lukács feszültséget hoz az ernyedtségbe, lendületet a nagy öregeket talán túlzott tisztelettel kiszolgáló ritmusszekcióba és már az első közös, szabad témában kiáll egy fergeteges dob-cimbalom duóra Harlanddel. Frisell és Leisz leesett állal figyelnek, és zavartan mosolyognak, Lloyd jólesően bólogat, olyan kifejezéssel az arcán, hogy „Ugye megmondtam fiúk, hogy egy fantasztikus zenészt hívtam meg ma estére” – Miklós Charles Wild Man Dance, 2015-ös Blue Note koncertlemeze után már Harlanddel és Larry Grenadierrel is készített egy lenyűgöző trió albumot, a saját neve alatt, és az itthoni és amerikai lemezbemutató koncerteknek köszönhetően ezért remek kettőjük között az összhang. És persze a többiek is nagyobb erőre kapnak, Harland mellett leginkább Rogers nyitott a párbeszédre, Lukács pedig zseniálisan díszíti Lloyd vagy éppen Frisell játékát.

A koncert ráadása pedig további gesztusokkal szolgál: az első ráadás téma Szabó Gábor „Lady Gábor” kortárs feldolgozása az elmúlt korok élő legendájától, Lloydtól. Egy olyan kultúr-dzsem, ami időgépként szippant be, amelynek terében egyben láthatunk vagy hatvan évet.

 

Előadók:

Charles Lloyd – szaxofon, fuvola

Bill Frisell – gitár

Greg Leisz – steel-gitár

Reuben Rogers – basszusgitár

Eric Harland – dobok

Vendég: Lukács Miklós – cimbalom

 

Fotó: Kleb Attila