Főkép

Drámai magaslatokról indul az álmok szövögetése Charles Lloyd új, élő felvételekből összeállított korongján, a Passin’ Thru bevezető „Dream Weaver” hosszas kezdése során. Szinte minden megtörténik ezekben a percekben: Jason Moran fantasztikus dinamikával gyúrja újra és újra az akkordsorok egyes hangjait a zongorán, Reuben Rogers bőgőn, Eric Harland pedig lehengerlő, mint mindig. A szaxofon belépése után Moran egy rövid időre még teljesen szabad játékteret is nyit, talán ez az egyik olyan jegye Morannek ami miatt egyszerűen imádni való. Egészen pici helyeket is képes úgy bejátszani, hogy teljesen más képét mutatja az addigi muzsika, amelyet aztán tovább variál, mint itt is, és egy hirtelen feltáruló leheletfinom megoldással egy szakadék mély kontrasztot teremt. Élőben ez csak akkor működhet, ha valami egészen közeli módon érzik egymást a muzsikusok és mindezt a feszültséget hat-hét percen át fenntartani a tulajdonképpeni témáig, amely még egy jó tíz perces eksztatikus, már-már codának is felfogható variáció, egészen félelmetes és már-már formabontó. A Wayne Shorter Quartet óta nem hallottam ilyen harmóniát négy muzsikus között, viszont szó nincs imitációs kísérletről: amitől ez a korong nagyszerű, az éppen ennek a négy zenésznek a saját harmóniája.

 

Az idei éve tele van erősebbnél erősebb jazz albumokkal, elég csak a szintén nemrégiben megjelent Ambrose Akinmusire fiatal trombitás kvartettjének Village Vanguard koncertfelvételére gondolni – hamarosan olvashatnak róla az ekulton –, vagy ha csak az élő felvételekre szorítkozom, akkor jellegében egy teljesen másmilyen, de zsenialitásában ehhez és az említtet koronggal megegyező színvonalú Bill Frisell, Thomas Morgan duó albumra – és még számtalan kiváló lemezről írtunk, csemegézzenek a Hallgatnivalóink között. Ez a tény pedig túlmutat ezeknek az egyes albumoknak a saját értékén: a jazz nem egy halott, nosztalgikus műfaj, hanem telis-tele van újabb és újabb óriásokkal, akik a régi nagyokkal (mint a jelen vagy a Frisell-albumon) vagy teljesen önállóan (mint Akinmusire albumán) megújítják a jazz dialektusát és a maguk módján reflektálnak a mai világunkra.

 

Talán sohasem volt a muzsika ennyire informatív, ennyire kompakt, miközben szédületesen változatos ritmusokból áll össze – Harland dobolása ezen a korongon a „Part 5, Ruminations” témában mindent visz, mialatt Rogers feszesen újítja meg a hagyományt, hogy Moran megint csodálatost alkothasson Lloyd szólója után, ami természetesen maga is mesteri. Bár a hangszerek túlnyomórészt a régiek – ebben az akusztikus felállásban mindenképpen –, mégis a beszélt nyelv teljesen más, éppen ahogyan az információ minket is másként ér el napjainkban. Ahogyan másként és más csatornákon kommunikálunk egymással, úgy a zene is más dinamikára mozog és ettől modern és izgalmas. És mindeközben nagyon vidám, pozitív kisugárzású emberek játszanak egymással, egymásnak és közvetlen hallgatóságuknak, de ezen a kiadványon már nekünk is.

 

A korongon alapvetően két koncertről válogattak, az első témát Montreux-ből, az összes többit pedig a mexikói Santa Féből. Minden kompozíció Charles Lloyd szerzeménye, mindegyiken kinyújtóznak, ezért a korong játék ideje túlnyúlik a hetven percen. A lemez rendkívül jó minőségű és esztétikus csomagolásban jön, rengeteg fotóval, egy Lloyd költeménnyel és egy többezer éves, szanszkrit költeménnyel, amit természetszerűleg kapcsolunk össze az albumot záró hindu istenségnek címzett imádsággal („Shiva Prayer”). Önkéntelenül is John Coltrane A Love Supreme albuma jut eszünkbe, de miért is? Legyen ez amolyan ekultos játék, nézzenek utána, és írják meg, ha kedvük van, de leginkább hallgassák Lloydot és persze Coltrane-t is!

 

Előadók:

Charles Lloyd – szaxofon

Jason Moran – Zongora

Reuben Rogers – bőgő

Eric Harland – dob

 

Elhangzó szerzemények:

1) Dream Weaver

2) Part 5, Ruminations

3) Nu Blues

4) How Can I Tell You

5) Tagore On The Delta

6) Passin’ Thru

7) Shiva Prayer