Főkép

Nem tudom, hogy bírják a zenészek ezt az állandó koncertezést – szombaton még Prágában, aztán Bécsben és Pozsonyban, hogy végül szerdán Budapesten lépjenek fel. Folyamatos rohanás, buszon alvás, fárasztó esték, ez pedig nemcsak fizikailag, de szellemileg is rendkívül kimerítő lehet. Úgyhogy amikor megláttam az Imagine Dragons januári programját, s hogy abban hol szerepel Magyarország, kicsit lentebb vettem az elvárásaimból: úgy voltam vele, hogy egy tisztességes bulinak már örülök, nem akarom megismételni a másfél éves élményt (ami simán életem egyik legjobb koncertje volt – hiába, akkor nagyon előbújt belőlem a rajongó, pedig már akkor sem éreztem hibátlannak). Azóta persze én is változtam, kevesebbet hallgattam a sárkányokat (akármennyire is korrekt volt a Smoke + Mirrors, valahogy nem vált állandóvá a lejátszómban), ők is mintha kevésbé tudtak volna megújulni, mindenesetre egy kellemesen szórakoztató esténél nem vártam többet. Hát, innen jó meglepődni.

 

Jut eszembe, meglepődés: az est a The Biebers-szel kezdődött, akikről nagyjából csak annyit tudtam, hogy Puskás Peti (lassan már nem is annyira) új projektjéről van szó, furcsán retro poppal (meg szokatlan névvel). Mondjuk most sem kerültem sokkal közelebb ahhoz, hogy mit is láttam-hallottam, de talán E. kollegina reflexszerű véleményét tudom idézni: „hát ez legfeljebb aranyos”. Fiatal, bőrgatyás srácok, egy pálmafás logóval az előtérben, akik annyi parodisztikus elemet zsúfolnak a számokba (és a dalok közé), hogy hirtelen nem is tudtam eldönteni, mennyire kellene mindezt komolyan venni (valószínűleg semennyire). Ez az egész nyolcvanas-kilencvenes évek diszkó- és popslágereire építkező koncepció persze meglehetősen távol áll tőlem, de tagadhatatlanul van egyfajta vonzereje: szórakoztató a stílus és a hangulat, szokatlanul színes a paletta, amiből merítenek (a faék egyszerűségű „Girls Like Boys”-tól kezdve a „Sorry”-ig), olykor meglepően izgalmas a hangszerelés, és még azt sem mondanám, hogy túl komolyan veszik magukat. Aztán amikor meghallottam a Cameo kultikus „Word Up”-ját (Ekanem Bálint hangja egyébként messze a legegyedibb elem a bandában), már tudtam, hogy a jövőben még érdemes lesz figyelni rájuk.

 

De végül csak elérkezett a várva várt kilenc óra, megjelentek a színen az Imagine Dragons tagjai (hirtelen nem is ismertem meg Dan Reynolds-ot, aki a turné közben jelentősen megnövesztette a haját), felcsendült a „Shots”, és már tudtam, hogy azért még mindig elképesztő élmény élőben hallani a zenekart. Nem is csak azért, mert gyakorlatilag minden számukat ismerem, hanem mert a lelkesedésük ragadós – talán már fáradtak, talán kimerítő volt számukra ez a hét, de akkor is képesek még annyi energiát találni magukban, hogy mindegyik, de tényleg mindegyik számuk alatt tomboljunk és énekeljünk. Lenyomták a kötelezőt, mondhatnám, de nem erről van szó: szívből játszanak, akiket tényleg az élteti, hogy a közönséggel együtt élvezzék a zenét. Persze ehhez tökéletes partnert találtak Magyarországon – az átlagéletkor ugyanis olyan húsz év körül mozoghatott (zavarba ejtő módon még én is öregnek éreztem magam), ennek köszönhetően pedig rajongó tinédzserből nem volt hiány, akikkel együtt tényleg igazi őrjöngő-sikítozó hangulat kerekedett.

 

Mondom ezt annak ellenére, hogy amúgy mintha tudatosan lassították volna a tempót – nem volt mondjuk „Song 2”, ami a Szigeten felgyorsította az eseményeket, helyette a „Forever Young” került elő – az Alphaville slágerét ugyan szintén mindenki ismeri, de igazából nekem nem hiányzott ez az egész szomorú, lírai, de még éppen nem kínos betét (különösen előtte Reynolds meghatónak szánt felvezetésével). Egyébként a saját számaikat is többségében lassan kezdték, sokszor csak egyedül az énekes, hangszerek nélkül, inkább a közönséggel – még nem tudtam eldönteni, hogy tetszett-e mindez, bár az kétségtelen, hogy legalább nem a CD-ről ismerős megszokott stílus dominált.

 

Volt viszont több szóló, Daniel Platzman dobos és Wayne Sermon gitáros is előtérbe került pár percig, tökéletes felvezetőt adva az „I’m So Sorry”-hoz és az „On Top of the World”-höz. Jól működtek ezek az átvezetők, egy percig sem volt olyan érzésem, hogy most csak simán ledarálják a kötelező számokat, és utána lehet menni sörözni. Még a medley jellegű dalösszemosásokkal is kibékültem (bár hogy a „Bleeding Out” is pont erre a sorsra jutott, azt kissé fájlaltam), így legalább majdnem mindenki meghallgathatta a kedvencét (azért azt nagyon sajnálom, hogy a „Warriors”-szal nem turnéznak). Hirtelen nem is tudom, hogy mit emeljek ki: a „Gold”-ot, ami sokkal jobban szól élőben, mint azt valaha is hittem; a „Roots”-ot, ami még számomra is az újdonságok közé tartozik; a „Demons”-t, ami még mindig az egyik legerősebb száma az együttesnek, és hát élőben is jó üvölteni; az „It’s Time”-ot, ami továbbra is a nagyon sok rajongó kedvence, így kötelező az ünneplés; vagy a ráadás előtti „Radioactive”-et, ami tényleg a legnagyobb és legjobban szóló daluk.

 

Egyedül azt tudom felróni, hogy kevés volt ez a nettó 75 perc. Nagyon hamar eltelt – örültem volna még több számnak, ha kicsit többet beszél Reynolds velünk, ha még többször felrobban az Aréna. Úgyhogy ha mocorog is bennem némi csalódottság, legfeljebb ennek szól, mert egyébként nagyon örülhettem, hogy újra megnézhettem élőben az Imagine Dragons-t. Azt a fajta popos stadionrockot játsszák, amiben bár látszólag túl sok eredeti nincsen, mégis átjár és megmozgat annyira, hogy lenyűgözve térjek haza – és ebben, azt hiszem, a közel tele lévő Aréna közönsége is egyetért. Reynolds a ráadás után szerzett magának egy magyar zászlót (amit ráadásul megfelelően is tartott), úgyhogy a fejembe is ez a kép égett be a koncertről: az ünneplő tömeg közepén a zenekar négy tagja, az énekes a zászlóval, miközben mindenki megtelik némi örömmel, lelkesedéssel és boldogsággal, ami legalább hazáig kitart. Remélem, hogy fogunk velük még élőben találkozni (akkor talán kevésbé fáradtan). Máskor is képzelnék még sárkányokat.