Főkép

Képzeljünk el egy színpadot, amit egy tévékészülék keretez. Ugye mindenki ismeri azt az érzést, amikor leül otthon a foteljébe a melós nap után, csak bámulja a tévét, és majdnem mindent elhisz, amit ott lát? Esetünkben most érdemes elhinni mindazt, ami a televízió keretein belül folyik, hiszen ez történik a valóságban is: szenvedély, manipuláció, árulás, átverés, gyilkosság, korrupció, szex. Ezekkel a szavakkal lehetne leírni a Chicago-t is.

 

A történet szerint Roxie Hart (Tompos Kátya) megöli szeretőjét (Schmied Zoltán), mert az már nem akarja folytatni a viszonyukat, majd megkéri férjét, Amost (Stohl András), hogy falazzon neki. De hamar kiderül, hogy Roxie lőtt, így a halálsorra kerül, ahol megismerkedik a revükirálynővel, Velma Kelly-vel (Jordán Adél), aki kettős gyilkosságért ül. Morton mama, a börtönőr (Falusi Mariann) segítségével Roxie azonban megszerzi magának a lehető legjobb nőügyvédet, Billy Flynnt (Kulka János), aki igazi sztárt csinál belőle, hogy elnyerje a közvélemény tetszését.

 

Mitől is működik ennyire jól ez musical? A hihetetlenül nyers és szókimondó társadalomkritikájától, attól, ahogyan bemutatja a korrupt médiát, a sztárcsinálás futószalagszerűségének „hamarkimerülését”. Hiszen Billy Flynn „sztárjai” addig képesek csak az újságok címlapján maradni, míg van bennük valami érdekes – és amíg egy ígéretesebb nem kerül Billy szárnyai alá. A darab arra próbál rávilágítani (amit meg is tesz, szó szerint), hogy mi, nézők abba a hitbe ringatjuk magunkat, hogy a média a valóságot adja a tudtunkra. Ezen kívül az aktuális előadás még magára is képes viccesen utalni: amikor Kulka arról énekel, hogy kell egy húzónév, a stáb minden elképzelhető módon próbálja felhívni a figyelmünket, hogy esetünkben Kulka János a húzónév. Továbbá azért is annyira működőképes a darab, mert a betétdalok között mindenki megtalálja a neki tetszőt: akinek éppen férfiundora van, annak ott a „Cell block tango”; akit a kritika érdekel, az hallgathatja a „Razzle dazzle”-t; aki kisebbrendűségben szenved, az hevesen bólogathat a „Mister Cellophane” soraira; és csak a simán szórakozni vágyóknak is ott van az „All that jazz”.

 

De térjünk vissza egy kicsit a térhez. Említettem, hogy az egészet egy hatalmas tévékészülék keretezi, ám ezen túl még a háttérben is azok vannak (kicsit talán túl szájbarágós módon is) – hol a cellákat képviselik, hol az esküdteknek és a sajtónak adnak helyet a bíróságon. További díszletet a színváltozásokkor behozott téglákra és gerendákra hasonlító idomok jelentik, amiket az előadás során sokoldalúan használnak fel.

 

És akkor térjünk át a színészekre, akik közül mindenki remek választásnak bizonyult. Kulka János lubickolt a sikamlós sztárügyvéd szerepében, Jordán Adél úgy játszotta a ripacskodó, elkényeztetett revücsillagot, hogy maga nem ripacskodott, míg Tompos Kátya pompás ellentéte volt: naiv, mégis akaratos kislány. Falusi Mariann – pedig megígértem magamnak, hogy nem fogom ezt mondani, de – a „magyar Morton mama”, jobban nem tudom összefoglalni. Stohl Andrást sosem láttam ennyire kicsinek, mint Amos Hart személyében (kuncogásra ad okot, hogy Stohl abban a darabban játszik, ami pont azt a nyilvánosságmegnyerési stratégiát mutatja be, amit a balesete után ő és ügyvédje képviselt). Botos Éva Miss Sunshine-ként a csicsergő hangjával remek kontrasztja volt Jordán Adél mély, rekedtes hangjának. Kuriózum, hogy Schmied Zoltán Roxie szeretőjeként kezdi, de aztán a konferanszié szerepében, angyalként jön vissza hozzánk, és mindig a színen van, figyeli az eseményeket.

 

A végső kérdés az, hogy kinek ajánlom a darabot – de talán helyesebb úgy kérdezni, hogy kinek nem. Aki lehunyja a szemét és elpirosodik az arca, ha meghallja azt, hogy „szar”, az inkább nézzen valami mást, mert ez a leggyengébb káromkodás, ami elhangzik – lehet persze forgatni a szemünket, hogy miért trágárkodnak, de azt hiszem, egy börtönsztoritól nem is várható el a fennkölt irodalmi stíl. A másik arcpirító mozzanat a szexualitás, ami nem öncélú, mert nagyszerűen jelzi a korrupció (pénz melletti) másik ágát is, de nekem is néha soknak tűnt – sajnos beleégett a retinámba az egyik táncos arca, amikor a „Cell block tango”-ban bemutatta a „héjanász” nevű formációt, és ő azt „nagyon élvezte”. Tehát ezeket figyelembe kell venni, ha el akarnánk menni rá. De végső soron ki ne akarna, hiszen egy remek darab, pazar szereposztással, látványos koreográfiákkal - ez utóbbi szintén a rendező, Bozsik Yvette nevéhez fűződik.

 

Szóval tessék elmenni, megnézni. És elhinni. Hiszen a tévében van.

 

Más szereposztásokban Velma szerepét még Schell Judit és Szilágyi Csenge játssza, Roxie szerepében még Ágoston Katalin és Mórocz Adrienn látható és Amost Cserna Antal alakítja még.

Szövegkönyv: Fred Ebb, Bob Fosse

Zene: John Kander

Dalszöveg: Freb Ebb

Fordította: Baráthy György

Díszlettervező: Khell Zsolt

Jelmeztervező: Berzsenyi Krisztina

Zenei vezető: Fekete Mari

Fénytervező: Pető József

Dramaturg: Baráthy György

Koreográfus asszisztens: Soós Erika, Vislóczki Szabolcs

Súgó: Kántor Nóra

Asszisztens: Vándor Veronika

Film: Iványi Marcell, Becsey Kristóf

Fotó: Horváth Judit