Főkép

Bevallom, a csütörtöki naphoz nem fűztem túl nagy reményeket. A fellépőket tekintve ezt vártam legkevésbé, aminek hatására gondoltam, hogy inkább egy pihenősebb, a folytatásra rákészülősebb napot tartok, miközben meglátogatom a Sziget egyelőre még felfedezetlen csodáit – amelyekben még mindig bővelkedik. Talán mondanom sem kell, hogy nem egészen úgy történt minden, ahogy szerettem volna, de ezt a legkevésbé sem tudom sajnálni.

 

A második napot az elsőhöz hasonlóan a Nagyszínpadnál kezdtem, méghozzá Regina Spektor bűvöletében. Hiába a döbbenetes meleg, az árnyékos részeken, illetve a párakapuk hűvösében már gyülekeztek a lelkes rajongók, akik egy nagyon szerethető koncerten vehettek részt. A bájos fiatal hölgy ugyanis kitárta a szívét zenéje alatt, s miközben szülei magyarországi élményeit emlegette, vagy épp abban reménykedett, hogy a „You’ve Got Time”-ot – néhány korábbi előadásával szemben – most nem rontják el, szépen lassan a varázsa alá vonta a közönséget. Fehér ruhájában, erős sminkjével nem töltött el egy órát a színpadon, néha zongorázott, néha csak énekelt, de mégis minden percben érezni lehetett a jelenlétét, amivel azt hiszem, minden jelenlévő tetszését elnyerte.

 

A folytatásban a Triggerfinger koncertjére szerettem volna bejutni, de miután konkrétan megtelt az ötezer négyzetméteres A38 sátor, a levegőtlen helyszínre pedig nem sok kedvem volt beverekedni magam, inkább továbbálltam, és elmerültem kicsit a Sziget forgatagában. Miután előző nap A. kolléga olyan jóízűen mesélt az operás élményeiről, már tudtam, hogy muszáj lesz nekem is nyitott szemmel járni az utcazenészeket, illetve az utcaszínházakat keresgélve. Az idei látványorientált Szigeten ugyanis jártunkban mindenféle különlegességekre lehet bukkanni – a Dicyclet nevű közel háromméteres kerékpárba például nem egyszer sikerült belebotlani. Vagy ott van az egyszemélyes Teatro Correquetepillo, amikor is egy óriásbábokat irányító művésszel találkozhatunk – én „Rony Candela” kubai táncosba futottam bele, aki természetesen mindenkit táncra buzdított. A kedvencem mégis a Half Human Theatre, három elszánt zenész humoros és szórakoztató műsora volt: „The Courgettes” névre keresztelt produkciójukban szakácsnak öltözve adnak elő ételekhez kapcsolódó jazz és rock’n’roll dalokat – könnyeden, viccesen, ahogy azt kell.

 

Viszont már nagyon vágytam valami magyar zenére, úgyhogy miközben a Nagyszínpadon Dizzee Rascal rappelt, én inkább a műfaj rockosabb változatára voltam kíváncsi, úgyhogy a Kowalsky meg a Vega felé vettem az irányt. A kisebb késéssel kezdődő, ezért nem túl sokáig tartó koncerten egyedül a nézők számát keveselltem, egyébként olyan kemény és ütős volt, mint vártam. A rövid idő miatt sajnos nem túl sok szám hangzott el, de azért a nagyobbakra még így is csápolhattunk egyet, arról is nem szólva, hogy kiderült, idén ünnepli fennállásának tízedik évét a banda. Azóta a tagok változtak, zeneileg sem egészen ugyanazt az irányt követik, ellenben a komoly szövegek és az erős hangulat régi.

 

Újra az A38 Színpad felé indultam, amikor is elérkezett a napi „Party Speciál”: ezúttal a Nagyszínpad előtt tízezer szélforgót osztottak ki, hogy egyszerre lendüljenek előre a papírjátékok. Látványosságnak nem volt mindennapi, én meg folytattam utamat, s közben azon gondolkodtam, mit is fogok látni. A nap egyik fellépője, Michael Kiwanuka ugyanis lemondta koncertjét, melynek hatására időben kicsit variálódott az A38 programja. Sebaj, a német Donots remek választásnak bizonyult: pörgős, lendületes, vérprofi punk-rock banda, akik nemcsak a zenéléshez értenek nagyon, de a hangulat fokozásához is. A „könnyed” circle of pit csak a kezdet volt, végig fenntartották a tombolást, amit a közönség igazi lelkesedéssel, s persze pogózással hálált meg.

 

Az előző koncertek során elvesztett folyadékmennyiséget muszáj volt pótolni, úgyhogy leültem kicsit egy kis Ska-P-t hallgatni, ami leginkább egy karneváli punkkoncertre emlékeztetett. Éppen egy olyan momentumot kaptam el, amikor egy templomi szószékről egy szoknyás ördög nézett felém, amit jelnek véltem: a remek hangulat ellenére ideje továbbállni. A napi elektronikus zene adagomat a Nerotól reméltem megkapni, ám sikertelenül: újfent teltházzal voltam kénytelen szembenézni, pedig még a belső szerveim is beleremegtek a dübörgő basszusba. Inkább a Blues Színpadhoz indultam, ahol a Sonia & The Soulbreakers utolsó perceit sikerült elkapnom, noha itt nem kellett félnem attól, hogy nem jutna hely (vajon ez az állandó, vagy nekem sikerült mindig kifogni a tömeget a Party Arénában, és a néhány lézengőt a Blues Színpad előtt?). Soniáék nagyon kemény formációt hoztak össze, élvezet volt hallgatni ezt a mélyről jövő energiákkal teli, üvöltő produkciót.

 

Az esti nagykoncert előtt gondoltam még belenézek az A38-as Wax Tailor bizarr szólamaiba, de igazából nem tudtam eldönteni, mit is hallok. Általában a hiphop/rap mellett nem szoktunk találkozni hegedűvel, csellóval és fuvolával, most mégis ezeket láttam a színpadon – ettől függetlenül Wax a keverőpultja mögött valami olyat alkotott, ami arra sarkallt, inkább térjek vissza a Nagyszínpad elé. Ott már belekezdett a Biffy Clyro a mindent elsöprő tombolásba, ahova örömmel csatlakoztam, elvégre a skót trió rockslágerei alól nehéz kihúzni magunkat. A döbbenetes látványvilághoz hozzátartoztak úgy a több méteres lángok és gőzsugarak (a hőtől valószínűleg nem fáztak a zenészek és az első sorokban állók), mint a konfetti- és a színes szalageső (nem irigylem a takarítókat), de igazából a zúzós számoké volt a főszerep. A kirobbanó energiák, a kemény gitárjáték és a karakteres stílus egyvelege igen emlékezetes élményt eredményezett, amire nagyon nem számítottam a Szigetre való belépéskor.

 

Még valamikor a koncertek után az egyik partyhelyszínen érdeklődve figyeltem, ahogy egy meglepően koros DJ igazi bulizós mixeire hirtelen egy űrhajós ruhába öltözött srác kezd el stagedivingolni, ami azt hiszem, remek lezárása is volt a csütörtöki napnak. Valahogy nem sikerült túlzott várakozásokkal szembenézni a Sziget második napjával, de talán pont ebből fakadóan egyre nagyobb meglepetésekkel találkoztam. Utcaszínházak, kimaradó koncertek és nagy felfedezések: soha rosszabb „pihenős” napot.