Főkép

A mai nap végre megérkezett „Z” kollega. Széles vigyorral az arcán közölte, hogy mi lesz a „mai menü”, merrefelé fogunk ma sétálgatni. A terveit hallgatva garantált volt, hogy este 8-ra már lejárom a lábam. Egy darabig tudtam tartani a lépést vele…

 

Azt úgy volt, hogy persze menjünk erre-arra, mert ő még csak ma van kint először és ugye nézzünk már körbe. Jártunkban-keltünkben a fröccsfaluba keveredve mindjárt a Figaró házasságába futottunk bele. Wolfgang Amadeus Mozart négyfelvonásos vígoperájából hangzott el pár részlet CD-ről, miközben négy fiatal – nem tátogva, hanem énekelve – előadta az operát, a csendben üldögélve borozgató Szigetlakók között. Figarót egy rockernek kinéző srác személyesítette meg, míg „ellenfele” egy full FKF-s szerelésben lévő, narancssárga „kukalovag” volt. Fegyver gyanánt tökéletes a szemétszedők méteres facsipeszét használták. Mondanom se kell, frenetikus sikerük volt, az egész fröccsfalu egy emberként ünnepelte az előadást.

 

Figaró után a sportpályákat céloztuk be, útközben azonban egy remek dixieland zenekarba botlottunk az út szélén. A sárga-fekete csíkos szerelésben lévő zenészek produkciója remek kis forgalmi dugót okozott, de ezt a kutya sem bánta. Szinte mindenki, aki a hallótávolságon belülre, azonnal „rákattant” a produkcióra és tovább növelte a forgalmi akadály méretét.

 

A gyaloglásnak a Hoffmaestro fellépése vetett véget az A38 színpadon. (Az mondjuk fura volt, hogy miért kellett a kapunyitással megvárni, míg a srácok feljönnek a deszkákra, miért nem lehetett beengedni azt a több száz embert, aki odakint várakozott.) Ezek a svédek egyszerűen őrültek. Vagy elmebetegek. Vagy csak szimplán tudják, mi kell a népnek. Nagyjából öt másodperc alatt csavarták az ujjuk köré a közönséget és csaptak olyan fergeteges bulit, hogy csak úgy zörgött. Elvileg tizenegy tagú a banda; van három ember, aki a dobokat kezeli, van két fúvós, van egy basszeros, van egy gitáros, van egy vagy kettő, aki a billentyűket nyomkodja, aztán vannak az énekesek vagy négyen, van egy csávó, aki néha bejön oldalról és énekel, de nagyjából nem lehet összeszámolni őket, mert a gitáros néha énekel, az egyik énekes néha gitározik, egy másik billentyűket nyomkod és az egyik dobos kijön a zeneszerszámok mögül és énekel, szóval totál káosznak tűnik minden a színpadon, viszont valami olyan olajozottan történik mindez, hogy csak kapkodja a fejét az ember.

 

Ja, hogy milyen zenét nyomnak? A hivatalos papírok szerint ska vegyítve reggae-vel, némi elektronikával, New Orleans-funk és country. Sebesség az egekben, nem lehet nem mozogni rá, szétszed, összerak, elvarázsol. Fiú és lánybandákat megszégyenítő szinkronban mozognak a színpadon és egynémely nótájukban nem lehet nem észrevenni, hogy pontosan ezeket az együtteseket figurázzák ki. És nem csak mozgásban nyomják őket a porba, hanem énektudásban is. És hogy mennyire együtt volt a közönség és a zenekar ebben a tikkasztóan forró koraesti időpontban? Amikor a frontember ez egyik refrénnél azt kérte, hogy szaladjon mindenki vele fel s alá, akkor a sátorban mindenki – úgy pár ezer ember – kezdett el balra szaladni, aztán jobbra, aztán balra, aztán jobbra… És ez így ment volna a végtelenségig. Frenetikus látvány volt és frenetikus volt a Hoffmaestro produkciója is.

 

Kicsit megfáradva és leizzadva jutottunk el a Világzenei Party Nagyszínpadhoz, ahol a spanyol La Pegatina koncertjét volt szerencsénk megtekinteni. Ők katalán rumbát játszanak, de zenéjükben számos ska és reggae elemet véltem felfedezni. Nagyjából a Hoffmaestro folytatásaként éltem meg a koncertet, mert ezek a srácok sem vicceltek, olyan parádés bulit csaptak, hogy csak úgy zengett a domboldal. Talán nem véletlen ezek után, hogy az utolsó nótájuk végeztével még öt-tíz percig énekelte a közönség a refrént és senki nem ment sehová. Az ekkor idetévedő szigetlakók meg csak néztek, hogy itt mi történt, mire fel ez a nagy éneklés, amikor éppen szedik szét a road-ok a színpadon a cuccot, zenekar sehol. Én néhol kicsit keveseltem ugyan a hangszeres játékot, de összhatásában egy nagyon összerakott „buliprodukciót” kaptunk, amire – megint csak azt tudom mondani – nem lehetett nem mozogni és élvezni.

 

Mindezek után nekem személy szerint nagyon jól jött a Nick Cave and the Bad Seeds koncertje. Volt egy sanda gyanúm, hogy a legutolsó nagylemez (Push the Sky Away) lesz a középpontban és nem egy „best of” előadást fogok látni. Nos, a számításom bejött. És amilyen megdöbbenés volt ez a lemez a 2008-as Dig, Lazarus, Dig!!! után, olyan döbbenetet láttam egy-két arcon is, amikor szembesültek azzal, hogy itt bizony nyomokban sem lesznek gyorsabb, pörgősebb számok, hanem a lassú, súlyos és lírai hangvétel fog szembejönni velünk. Hogy mindezek ellenére mégis miért hallgatta végig több mint tízezer (vagy húszezer?) ember a koncertet? Azt hiszem, Nick Cave – és persze a zenekar – képes volt arra, hogy elvarázsoljon bennünk a saját kis világába, kiszakítva bennünket az éppen megszokott létezésünkből, ahol aztán szép komótosan darabokra szedte a tudatunkat/lelkünket. Mi pedig csak azt éreztük, hogy valamiféle csodának lettünk a részesei, amit ismét és ismét és ismét át szeretnénk élni. Mindeszek után talán nem meglepő, ha kicsit „megvilágosodottabb” tudatállapotban indultunk neki az éjszakának.