Főkép

Valahol a Csendes-óceán déli részén, több mint ezer kilométerre Ausztrália partjaitól helyezkedik el a Vanuatu szigetcsoport, amit mi egykori Új-Hebridák néven ismertünk. Az országnak csak nehezen nevezhető területen van egy nem túl nagy, de azért mégis jelentős sziget, Tanna, ahol még mindig a Kastom hagyomány által megkövetelt utat járják az emberek. Ez pedig nem csupán abban merül ki, hogy a nők még mindig csak fűszoknyát, a férfiak pedig mindössze pénisztokot viselnek, hanem tényleg a tradíció szerint élnek: a törzseknek sámánja van, a Szellemanya útmutatását és az általa adott énekeket követik, táncokat járnak, disznókat áldoznak, na és persze továbbra is a törzsek rendezik el egymás között a fiatalok házasságait, amibe azoknak semmi beleszólásuk nincs. Dain és Wawa hiába szeretett egymásba, nem lehetnek együtt: Wawát a rivális törzsnek szánták, mint a béke jele. Ha pedig a két fiatal megpróbál együtt lenni, az háborúhoz is vezethet…

 

Ha ez alapján egy klasszikus Romeo és Júlia történetet, vagy legalábbis valamiféle „a szerelmi házasságnak fontosabbnak kell lennie az elrendezett házasságnál” felállást vár az ember, akkor nem is téved nagyot, a Tanna ennél többet nem is szeretne bemutatni. Ami viszont mégis érdekessé teszi, hogy mindez milyen egzotikus környezetben játszódik. Persze az már régen rossz, ha egy filmről az az első, ami eszembe jut, hogy egzotikus, de a Tannának szerintem tényleg ez a legnagyobb vonzereje: az amatőr, valódi törzstagok játéka, a sajátos nyelv, a helyszínek autentikussága mind olyan érzést kelt a nézőben, mintha dokumentumfilmet nézne – pedig nem, még ha tényleg valós alapja is van az eseményeknek. Ráadásul elképesztően szép a fényképezése, különösen, amikor a Tanna szigetén lévő vulkán is a lencsére kerül, és bár a hatásvadászat sem áll távol az alkotóktól (nem maradhatnak ki az olyan képek, mint a fortyogó vulkán előtti ölelkezés grandiózus zenére), mégis lenyűgöző figyelni a képkockákat. Így aztán az, hogy „klasszikus filmként” legfeljebb közepesnek tűnik, szinte már nem is fontos.

 

Vacsoraparti egy eldugott kis amerikai városban. Will egykor ezt a házat nevezte otthonának, azonban két évvel ezelőtt olyan tragédia történt, amit azóta sem sikerült feldolgoznia. Utána elvált feleségétől, nem találkozott egykori barátaival, elköltözött a házból, de most Eden, a volt felesége meghívót küld neki és a barátoknak, hogy ünnepeljenek együtt. Viszont Eden és az új férje meglehetősen furcsán viselkedik, szinte abnormálisan kedvesek és udvariasak, ráadásul a vacsora előtt még egy videót is megnézetnek a társasággal, amiben egy fiatal nőt látnak meghalni. Állítólag Eden és férje az elmúlt évek során Mexikóban megvilágosodott, és olyan utat követnek, ahol sokkal jobban megtalálják a boldogságot, érzik, hogy szeretik őket, és egy közösség részei lehetnek. Will az első pillanattól fogva gyanakszik a házigazdák viselkedésére – de csupán ő paranoiás, és rossz hatással van rá a korábbi tragédia emléke, vagy tényleg történik valami a háttérben?

 

A meghívás látszólag egy rémesen sablonos thriller-recepttel operál, és szerintem tényleg nem túl eredeti, viszont hihetetlenül jól működik. A feszültség az első pillanatoktól kezdve szinte vibrál, izgatottan figyeljük a szereplőket és arckifejezésüket, hogy ki viselkedik furcsán, hol tudunk valami olyat találni, ami egyértelműen valamelyik oldalra billenti a mérleget, de egészen az izgalmas fináléig csak találgatni tudunk. Még az egykori tragédia mibenlétét is csak töredékemlékekből, apró visszaemlékezésekből ismerjük meg, egészen a film háromnegyedéig nem tudjuk pontosan, hogy mi történt, ez pedig egy újabb olyan réteget ad, amin gondolkodhatunk. Bár a színészek nem különösebben kiemelkedőek, de szerencsére nem is játszanak rosszul – pontosan annyira viselkednek furán, ami még normális is lehet (főleg egy ilyen trauma feldolgozása miatt). A nézőnek borsódzik a háta, körömrágva figyeljük, hogy mi történik, míg végül elszabadulnak az indulatok, és kiderül az igazság – számomra nagyon üdítően hatott a Titanic Filmfesztiválon látott többi film között, hogy ezúttal semmi különösebben kiemelkedő nincs az alkotásban, viszont amit vállalnak, azt piszok jól teljesítik is. Soha rosszabbat.