Birdman avagy (A mellőzés meglepő ereje) (film)

Mit tehet az ember, amikor már eljárt felette a kor? Amikor középkorúként rá kell döbbennie, hogy egyre kevesebb ideje van bármit is elérni, sőt, talán már esélye sincs elérni az álmait? Amikor hiába volt néhány „nagy dobása”, az rég a múltba veszett, s most már csak egykori fényének halvány árnyékaként képes vegetálni? Amikor az évtizedeken át tartó kétségbeesés, mellőzés és fásultság végül eléri azt, hogy már magunkban se higgyünk?  Amikor rádöbbenünk arra, hogy nem csupán a jövőben nincs esélyünk – sosem volt, vagy ha mégis, azt már rég elrontottuk? Amikor kénytelen vagyunk elismerni: „eltékozoltam az éveimet”? Próbálkozunk még? Próbálunk még előrejutni, befutni, sikereket és boldogságot elérni, vagy belenyugszunk abba, hogy nekünk vége a földi élet folyamán? Egyáltalán: van értelme még próbálkozni?

Riggan Thomson még bizakodik. Nem túlságosan, ahhoz azért nincs elég ereje, de talán látja felcsillanni a remény halvány szikráját a távolban. Ezért úgy dönt, hogy minden megmaradt erejét, kitartását és szakmai hitelét beleadja az utolsó próbálkozásába: főszerepet játszik egy színdarabban (pontosabban egy Raymond Carver novella adaptációjában), amit emellett ő maga rendez, ráadásul mindezt a Broadway-en – ott, ahol a tömegek bárkit felemelhetnek, vagy akár örökké az elfeledettség és a mellőzés sötétségébe küldhetnek. Thomson ugyanis egykor nagy sztárnak számított: háromszor is eljátszotta a Birdman nevű szuperhős-figurát, ám aztán hirtelen vége szakadt a nagy karriernek, hirtelen már nem számított olyan ismert és népszerű színésznek. Birdman után kiesett az A-kategóriás sztárok listájáról, ám Thomson ebbe nem hajlandó belenyugodni: végső próbálkozásában azonban nem csupán a közönség szeretetét, de még a családját és a barátait is képes kockára tenni…

Ha csupán ennyit írok, valószínűleg mindenki egy újabb középkorú fehér férfiról szóló, közepes drámára gondol, ami sokat próbál mondani az öregedésről és az álmokról – a valóság azonban nem is állhatna ennél távolabb. Ugyanis ha hozzáteszem, hogy Riggan Thomsont az a Michael Keaton játssza, aki kétszer bújt Batman, a „mi” világunk ünnepelt szuperhősének bőrébe, akkor már talán mindenki sejti, hogy itt jóval több bújik meg… például az utóbbi idők legszórakoztatóbb, leghangulatosabb, legintelligensebb komédiája. De ne szaladjunk ennyire előre, arról akartam beszélni, hogy bár a Birdman valóban egy középkorú fehér férfi hányattatásainak története, amely mögött némi gondolkodnivaló is előbukkan, azért azt is el kell ismernem, hogy rég láttam olyan filmet, amely ennyire finoman és szórakoztatóan tálalja a mondanivalóját: nem telepszik rá senkire, nem akar feleslegesen fárasztani, nem akar gondolkodásra kényszeríteni, egyszerűen csak az (egyébként rendkívül valósághű) sorok mögött néha több is megbújik, mint a humor mennyiségét tekintve számítanánk rá.

Számos dolgot nagyon imádtam a Birdmanben (már az alapkoncepció is annyira felvillanyozott, hogy úton-útfélen mindenkit rá akarok beszélni a megtekintésére), de azt különösen, ahogy beszólogat a filmes világnak, a kritikusoknak és legfőképpen a nézőknek, mi pedig ennek ellenére is nevetünk rajta, sőt, hihetetlenül élvezzük minden percét. Nem is arra gondolok, hogy a film „főgonosza” természetesen egy kritikus lett, aki tollával egymaga határozza meg minden broadway-i produkció sorsát, hanem arra, ahogy apró gesztusokkal, röpke félmondatokkal utal mindenre, ami romlott vagy ami nem megfelelően működik a jelenlegi filmes világban. Nem Hollywood-gyalázásra kell itt számítani, egyszerűen csak megmondja a véleményét, kendőzetlenül, ám mégis viccesen, s közben olyan elképesztően jó párbeszédek és jelenetek követik egymást, hogy alig tudok magamhoz térni.

És akkor még nem beszéltem a színészekről – hiszen Keaton mellett féltucatnyi olyan neves színészt sikerült megtalálni, akik mind valamilyen módon mintha önmagukat játszanák, vagy legalábbis aktívan reflektálnak a „valós” énjükre. Edward Nortonnak hiába híres, ám mindig van néhány olyan éve, amikor mintha minden ismert filmből kimaradna; Zach Galifianakis bár látszólag beleszorult a vicces sidekick szerepébe, most végre megmutatja, hogy egy komoly szerepben sem kell szégyenkeznie (ironikus módon talán ő az egyetlen a filmben, aki végig komoly marad); a női oldalon meg Emma Stone (aki a Pókember filmek szende-bájos Gwen Stacy-je után hirtelen Keaton drogos lányának szerepében találja magát), Naomi Watts vagy Andrea Riseborough brillírozik, szinte lenyűgöző, hogy mind mennyire természetesen játszanak. Nincs erőlködés, senki nem akar különösebben kimagaslani vagy valami hatásvadász módon meghatni – csupán őszintén, egyszerűen, természetesen, ami egyébként tényleg az egész filmre jellemző.

Ehhez Alejandro González Iñárritu rendezőnek persze nagy segítségére volt a váratlanul hosszú és egybefüggő snittekkel dolgozó Emmanuel Lubezki operatőr is, s persze az az elképesztő szellemi könnyedség, ami még a komolyabb pillanatok ellenére is végig átjárja a forgatókönyvet. Mert miközben mi jókat nevetünk, s végigvigyorogjuk a párbeszédek és a szereplők közti interakciók jelentős részét, addig Riggan Thomson (és rajta keresztül Michael Keaton, akire tényleg tökéletesen illik a „mellőzött” figurája) kiteszi nekünk a kétségbeesett lelkét, amit aztán számtalan hibája ellenére is megszeretünk – ezáltal válik a Birdman a fergeteges komédián túl egy olyan erejű filmmé, amire még sokáig fogunk emlékezni. És amúgy azt mondtam már, hogy Thomson rendszeres beszélgetéseket folytat a szuperhős Birdmannel…? Mondom én: egyszerűen fergeteges!