A csodálatos Pókember 2. (film)

Peter Parkernek, aki egy gépmanipulált pók csípése után Pókemberként járja (repüli) New York utcáit (légterét), újabb problémával kell szembenéznie, azonban kivételesen nem valami szupergonosz érkezése miatt: Gwen Stacy apjának ugyanis megígérte annak halálakor, hogy többet nem találkozik a lánnyal az életét övező veszély miatt – azonban a szerelem túl erősnek bizonyul, s ez a kettősség lassan felemészti a mindennapjait és a Gwennel való kapcsolatát is. Persze eközben nem hanyagolhatja el feladatát sem, amit a vörös-kék jelmez felöltésével magára vállalt, és bőszen küzd a bűnözőkkel, akik ellepik New York utcáit – egészen addig, amíg hirtelen egy minden korábbinál veszélyesebbnek kinéző ellenféllel nem hozza össze a sors: Electro, az egykori senki által nem ismert Max Dillon képessége az elektromos áram manipulálása, amivel még Pókember hálószövő kütyüjét is képes kiütni. S ha mindez még nem lenne elég, Peter múltjából további rejtélyek lépnek elő: szülei meggyilkolásával kapcsolatban újabb információk látnak napvilágot, ráadásul gyerekkori barátja, Harry Osborn is olyan problémákkal kénytelen megküzdeni, amelyek alapjaiban rázhatják meg egyébként sem túl biztos személyiségét…

Ha egy szóval kellene jellemeznem A csodálatos Pókember 2-t, akkor az minden valószínűség szerint a „túlzsúfolt” lenne. Ez ugyanis a film minden síkján (a történettől kezdve a karakterekig) tetten érhető, valamelyest rányomva a bélyegét az élményre is, pedig az első részben még egy kifejezetten jó hangulatú és nagyon szórakoztató sorozat nyitányát köszönthettük. Félreértés ne essék, szerencsére mindez nem tűnt el a második részre sem, csak párosult egy olyan fajta „sokat akarással”, ami miatt valószínűleg még a háromórás játékidő is kevésnek bizonyult volna, nemhogy a mostani 144 perc. Persze érthető mindez, ugyanis a Pókember-sorozat jogai a többi Marvel-képregényes karakterrel (Vasember, Amerika kapitány, Thor, Hulk és így tovább) ellentétben nem a Marvel stúdiónál (illetve rajta keresztül a Disney-nél) vannak, hanem a Sony-nál, akik értelemszerűen szeretnének minél gyorsabban felépíteni egy olyan méretű univerzumot, mint a már emlegetett képregényfilmes nagyhatalom – még akkor is, ha ez az adott film rovására megy.

A csodálatos Pókember 2 ugyanis még mindig az építkezésről szól. Nem csupán Pókember és Peter Parker figuráját szeretnék minél jobban árnyalni, de a történet kereteit adó világot is, hiszen valahogy meg kell ágyazni a következő években megjelenő szuperprodukcióknak. Ezért aztán apró utalások és kikacsintások tömkelegét kapjuk meg a több mint két óra alatt, sajnos otrombábban a kelletnél, ráadásul a cselekményben is mindent annak rendelnek alá, hogy minél több fontos szereplőt ismerjünk meg, minél több történetszálat vezessenek elő, amivel aztán a folytatásokban még bőven lehet foglalkozni. Így a bemutatott események néha zavarba ejtő gyorsasággal követik egymást: az egyik pillanatban még azt figyeljük, ahogy Peter thriller-szerűen szülei halála után kutakodik, majd mintha mi sem történt volna, a következő másodpercben romantikus vígjátékokba illően drámázik a szerelmével, látványos harcokba keveredik vagy épp Harry lelkét ápolgatja. A négy vonulat önállóan is kitölthetett volna egy teljes filmet, de azáltal, hogy mindent most akartak elmondani, sokszor erősen sántított a forgatókönyv.

Még jó, hogy mindez egy olyan tehetséges rendező kezébe került, mint Marc Webb, aki már korábban is megmutatta, hogy mennyire ért az emberi viszonyok ábrázolásához. Nagyszerűen érzi ugyanis azt, hogy mitől tud működni Pókember figurája, hogyan lehet közelebb hozni a nézőkhöz, és ha már egy ennyire túlterhelt forgatókönyvet kényszerítenek rá, akkor miként lehet a maximumot kihozni belőle. Peter Parkernek ugyanis szinte minden érzelmes pillanata nagyszerűen működik – vívódása Gwennel épp úgy, mint barátsága Harry-vel, bár ehhez értelemszerűen nagyon kellett Andrew Garfield játéka is, aki élettel tölti meg a fiatal hős emberi oldalát, s eléri, hogy szimpatizáljunk vele, és érdekeljenek az érzései. Valószínűleg az is jól jön, hogy Emma Stone-nal a való életben is egy párt alkotnak, de közös jeleneteik már az első részben is kellemes meglepetést okoztak. Dane DeHaan Harry Osbornjától eleinte kicsit féltem, de hiába írtak neki meglehetősen gyenge karaktert, és hiába kapott túl kevés játékidőt, azért üde színfoltja volt a filmnek.

Ez már sajnos nem mondható el Electroról, akiből váratlanul egysíkú karaktert sikerült kihozni, faék egyszerűségű érzelemvilága nem kifejezetten illett Jamie Foxx kaliberéhez. De legalább gonoszként jóval szórakoztatóbb volt nézni (ellentétben a színtiszta paródia Paul Giamattival), hiszen csatáik Pókemberrel nem nélkülöztek sem látványt, sem izgalmas technológiai megoldásokat: a lassítások gyakori használata szerintem nagyon előnyére vált az akciójeleneteknek, mint ahogyan Pókember nézőpontja is – lengedezései New York felhőkarcolói között tele voltak energiával és lendülettel, ráadásul a benne rejlő lazaság és humor ezekben a pillanatokban tudott igazán érvényesülni. A szuperhős által hangoztatott „reményt adni mindenkinek” ugyanis nem csak egyszerű frázis: ő ugyanis tényleg olyan hős, aki átérzi a mindennapi emberek problémáit, és ikonikus fellépése szimbólummá teszi a férfiak és nők szemében – arra, hogy lehet még jó ebben a világban; lehet még a kisember is fontos; lehet még reménykedni, hogy talán nem végletekig romlott és borzalmas az a hely, ahol élünk.

Ezt tökéletesen átadja az új Pókember sorozat (s főleg Andrew Garfield, aki fényévekkel jobb színész és ikon, mint a figura előző megformálója, Tobey Maguire), ráadásul olyan fiatalos lendülettel társítja, amitől nem tehetünk mást, csak élvezzük a képsorokat. Az első részben is leginkább ezért a hangulatért rajongtam: mert bár lehet, hogy forgatókönyvében nem túl erős a széria, mégis olyan energiát közvetít, amitől a fotelbe szegeződve figyelünk a hosszú játékidőn át (nem is tudom, volt-e már idén olyan film, ami közben egyszer sem néztem az órámra), s csak ámulunk a látványos csatákon, az érzelmes drámán, a fiatalos, könnyed, laza stíluson, a jó humorú Pókemberen, vagy mondjuk Hans Zimmer szokatlan, de mégis izgalmas zenéjén. Nem A csodálatos Pókember 2 fogja megváltoztatni a szuperhősfilmeket, viszont olyan színt visz ebbe a túlzottan komolykodó és nagyra vágyó zsánerbe, amitől minden hibája ellenére is jó érzéssel fogunk távozni a moziteremből. Legalább azért, mert bitang jól szórakoztunk.