Főkép

A dél-afrikai rendező-forgatókönyvíró, Neill Blomkamp négy évvel első filmje, a nagy sikerű District 9 után most új mozgóképpel jelentkezett, az Elysiummal.

 

A XXII. század disztópikus jövőjében járunk. A Föld a környezetszennyezés, a járványok és a túlnépesedés következtében lepusztult, mocsok és szeméthegyek uralják a tájat, amerre csak a szem ellát. A körülmények elől a gazdagok az égbe, egy a bolygóhoz közeli, a régi Föld körülményeit idéző űrállomásra menekültek, az Elysiumra. Itt a tehetősek villákban, pálmafák árnyékában, tavak és medencék partján, érdektelen témákról csevegve szürcsölik koktéljaikat, miközben olyan fejlett technikával rendelkeznek, ami minden ismert betegséget meggyógyít, így gyakorlatilag örökké élhetnek. Az űrbéli lakóhely neve is funkciójára utal, Elüszion (latinosan Elysium, magyarosan Elízium) ugyanis olyan túlvilági hely volt a görög mitológiában, ahol azok kaphattak helyet, akiket életükben az istenek kedveltek.

 

Az égi hellyel gyökeres ellentétben áll a lenti világ, azon belül is Los Angeles, ahol szinte már mindenki mexikói, így az uralkodó nyelv is a spanyol. Itt próbál boldogulni Max, aki egy rendőrrobotokat gyártó óriáscég gyárában dolgozik. Amikor nem épp a gyárban robotol, szűkös és visszataszító lakásán húzza meg magát, vagy összetűzésbe kerül a törvénnyel, ahogyan tette ezt gyerekkorában is: már akkor vagyonra akart szert tenni, hogy ő is eljuthasson a vágyott helyre, az Elysiumra. Maxnek tehát sosem volt sok vesztenivalója, egy üzemi balesetet követően viszont végképp minden mindegy lesz számára: radioaktív sugárzásnak köszönhetően öt napja marad hátra. Egyetlen hely van, ahol meggyógyíthatnák, az Elysium.

 

A történet innentől belelendül, és akciódús fordulatokat vesz – ez alapján szigorú értelemben véve a film két szakaszra osztható, egy jobbra és egy kevésbé sikerültre. A kezdete több mint bíztató, a jövő óriási társadalmi ellentéteit bemutató képsorok láttán hirtelen eszmél a néző: ez nem a jövő, hanem a legszomorúbb jelen. A társadalmi igazságtalanságok hiteles ábrázolása mellett az Elysium rávilágít, milyen veszélyeket rejt magában, ha a rendfenntartást, sőt, az igazságszolgáltatást kiengedik a kezükből az emberek: a film jelenében ezeket a feladatokat ugyanis a már említett rendőrrobotok és robothivatalnokok látják el, finoman szólva sem humánusan – ezt Max újra és újra meg is tapasztalja. A felsorolt erősségek mellett az első szakaszban a jelenkori Egyesült Államok komoly problémáját jelentő mexikói illegális bevándorlók kérdésköre, vagy az emberiség jellemző természete is felcsillan, ahogyan egy elenyésző méretű elit a tömeg elnyomására törekszik.

 

A mondanivalóhoz egyre fokozódó mértékű, látványos akció is társul, s a játékidő előrehaladtával mintha utóbbi kerülne túlsúlyba – az előbbi rovására. Blomkamp a District 9 dokumentarista, kézikamerás felvételeit elhagyva is megőrizte a naturalizmusra való hajlamát, ez főleg a különféle testi sérülések realisztikus ábrázolásában merül ki, kiegészülve látványos lassított felvételekkel – talán nem is láttam még filmet, ahol ennyi emberi test robbanna fel és szakadna apró darabjaira. Első rendezésével ellentétben, immár ismert és elismert filmesként Blomkampnak sikerült olyan neves színészeket szereznie az Elysiumhoz, mint a főszereplő Matt Damon vagy az Elysium reálpolitikus és kegyetlen védelmi miniszterét egyébként kiválóan alakító Jodie Foster. Blomkamp a gyakorlatilag általa felfedezett, karakteres arcú dél-afrikai Sharlto Copleyt sem hagyta veszni, mellékszerepben tér vissza, ahogyan Diego Luna is felbukkan, aki a legendás Dirty Dancing kevésbé legendás folytatásából lehet ismerős.

 

A film második felére a kezdetekre jellemző aprólékos átgondoltság eltűnik, és az akciódús jelenetek veszik át a főszerepet, emellett sajnos néha fájóan megválaszolatlan kérdéseket vet fel a cselekmény és a befejezés is. Cserébe viszont az akciójelenetek jól tálaltak, és a látvány is rendben van. Ennek köszönhetően azok is kapnak valamit, akik komolyabb mondanivalót várnak egy sci-fitől – nekik a film első felére kell koncentrálniuk – és azok is, akiket a robbanások, tűzpárbajok, a látványos lassított felvételek, azaz a vérfakasztás hoznak lázba, utóbbiból ugyanis bőven akad, legyen szó nyaki szúrt sebről vagy a helyéről lerobbantott arcról. Az Elysium nem rossz film, égetően fontos társadalmi problémákat feszeget, látványos és véresen realisztikus jelenetekkel fűszerezve, csak időközben mintha az átgondoltság elfogyna – ha nem így lenne, nem csupán jó, hanem akár zseniális film is lehetne, akárcsak Blomkamp első rendezése, a District 9.