A nagy Gatsby (film)

Gazdagság, fényűzés, csillogás, díszes palota, elegáns estélyek, kifogástalan társasági élet, szerető család: elvileg így működik az amerikai álom. Néhányan úgy gondolják, hogy elérhetik – a legtöbbeknek azonban csak vágy marad, csak egy álom, ami ott lebeghet célként a fárasztó munkanap vagy az újabb szerelmi csalódás után az ember szeme előtt. De jó érte küzdeni. A kevés kiváltságos számára azonban alig karnyújtásnyira van már, csak meg kell ragadni az utolsó „összetevőt”, mert a többi – a luxus, az elegancia, a hírnév, a népszerűség, a szeretet – már régóta megvan, de akárhogy nyújtózkodik is, nem érheti el, a tökéletes boldogság távol marad, ha egyáltalán tökéletes vagy boldog lett volna ez az amerikai álom. De talán, ha kicsit jobban kinyújtja a karját…

Jay Gatsby viszont megéli az amerikai álmot és a lételemévé teszi. Hatalmas estélyeket rendez, ahol mindenki úgy érzi magát, mintha a csodák kapuján lépett volna be. Alkohol, nők, tűzijáték, táncosok és szivarok fokozzák az ünneplők kedélyeit, akik között ugyanúgy ott vannak a politikusok és a filmcsillagok, mint a gengszterek vagy a feltörekvő újgazdagok. Hihetetlen csillogás, óriási fényűzés, mindenhol a jazz, s a háttérben maga a házigazda, Gatsby, akiről mindenki tud egy történetet, de senki nem ismeri igazán, aki ott sétálgat a saját partiján, miközben senki nem ismeri fel, aki csak egy valamit (vagy inkább: valakit) szeretne, azt viszont bármi áron, reménytelenül és odaadóan, évek alatt felépítve birodalmát, hogy imponáljon annak a bizonyos valakinek.

Nick Carraway ebbe a számára kezdetben idegennek, majd varázslatosnak tetsző látszat-világba csöppen bele, hogy végül pszichológusának mesélve (illetve írva) az eseményeket a nézők is megismerjék Jay Gatsby különös történetét. Nick, az egyszerű New York-i bróker ugyanis történetesen Gatsby palotája mellett bérel egy apró kis házat, szemben az egyik legrégebbi helyi család, Buchananék mesébe illő villájával, akik történetesen jó ismerősei Nicknek. Nem is habozik felkeresni a kissé csélcsap életvitelű Tomot, valamint a gazdagságot rendkívüli módon élvező Daisy-t, akibe egyébként Gatsby reménytelenül, de mégis őrült módon szerelmes. Nick hirtelen a szerelemi ügy középpontjában találja magát, félve attól, helyes-e segédkeznie, s hogy egyáltalán, mi lehet egy ilyen kapcsolat vége ebben a korban.

Baz Luhrmann rendező kalauzol el minket a ’20-es évek jazz-korszakába, miközben a túlzásokig stilizált környezet annyira ellepi a mozivásznat, hogy valamit mi is szeretnénk kapni ebből az amerikai álmos szirupból, mi is ott szeretnénk lenni az elegáns bálokon, ahol Lana Del Rey-dalokra charlestont táncolnak. Luhrmann ugyanis nem fél a káosztól: modern számokat vonultat fel filmzeneként, hogy a csillogó ruhák, a konfetti, a pezsgő, a mélynek tetsző érzelmek és egészen komoly drámák közepette is kilépjen a megszokottból, ne csak könnyed felolvasóest kerekedjen F. Scott Fitzgerald klasszikus művének meglepően szöveghű adaptációjából (gyakorlatilag szó szerinti mondatokat olvasnak fel a szereplők a trükkös narrációnak köszönhetően). S persze közben annyi giccset kapunk az arcunkba, hogy már egészen megszeretjük.

Nem vagyok egyébként igazságos a rendezővel, ugyanis az itt-ott előtörő viszolygásom ellenére is nagyon élveztem ezt a musicalnek is beillő filmet (szerencsére énekelni azért nem kezdenek el), habár kicsit keveselltem azt a könyvben erősebben megfestett társadalomkritikát, amit a látszat hatalomra jutásáról (és mindenképpen bekövetkező bukásáról) mesél, nem szeretnék az a fanyalgó lenni, aki az eredeti alkotáshoz hasonlítja a mozgóképet, így inkább úgy folytatom a gondolatsoromat, hogy mennyire rajongok is azért, amikor egy film minden képkockáján érződik a profizmus. Minden ott van, ahol lennie kell, minden a kívánt hatást éri el, a pengeélen táncoló giccs-faktor nem lép át a határvonalon, a történet és a karakterek jellemének vezetése gyakorlatilag hibátlan, és még a színészekre sem tudok panaszkodni.

Közhely vagy sem, egy ilyen magas babérokra törő film esetében a színészek majdhogynem elsődleges fontosságúak. Luhrmann persze profira bízta a munka oroszlánrészét, Leonardo DiCaprionak pedig minden gesztusában érződik a tőle telhető maximális precizitás. A Titanic óta eltelt évek alatt nem változott az a premissza, hogy beleszületett a szerelemes aranyifjú szerepébe, most is tehetségének legjavát mutatja meg. Carey Mulligan leginkább csak szerelmesen-bánatosan nézni tud, azt viszont a lehető legelbűvölőbben teszi, noha azért a komolyabb kihívást jelentő néhány jelenetében sem rémül meg a feladattól. Üdítő meglepetést jelentett Tobey Maguire, aki színészkedni továbbra sem tud, viszont már nem irritál és idegesít minden a vásznon eltöltött másodpercben, ami azt hiszem, komoly előrelépés.

Az az igazság, hogy nem vártam A nagy Gatsby-t. Még csak nem is a könyv iránt rajongó olvasó beszélt belőlem, egyszerűen csak nem hittem, hogy találnak olyan rendezőt, aki képes úgy filmre vinni egy csillogó szerelmi történetet, hogy a kor kötelező parádé-kellékeit figyelembe véve is élvezhető marad a végeredmény, és közben nem veszik el teljesen a társadalmi mondanivaló. Luhrmann esetében nemcsak hogy élvezhető, de egyenesen remek szórakozás lett az elkészült alkotás – giccstömeg ide vagy oda. Egy ámulatba ejtő korszak még bámulatosabb álomvilága került a szemünk elé, tele remek megoldásokkal, kiváló színészekkel és persze mindenekelőtt az utánozhatatlan érzelmes-szerelmes hangulattal, amelynek kapcsán mi is szeretnénk kicsit megmártózni az amerikai álom medencéjében. Ha csak egy kicsit jobban ki tudnánk nyújtózni érte…