Napos oldal (film)

Nem hiszem, hogy bárkinek is különösebb meglepetést okoznék azzal, hogy férfi létemre nem rajongok a romantikus komédia műfajáért. Bár akadnak olyan szituációk, amikor elnézegetek egy-egy ilyen típusú vígjátékot (a kategóriáján jócskán túllépő 500 nap nyár például könnyedén megnyert magának), de csak ritkán kerül elém egy hasonló szerelmes történet. Valahol ezért is néztem meg az utolsók között az idei Oscar-díj jelöltjei közül, viszonylag kevéssé tudtam elképzelni, hogy rajongani fogok a filmért. Nem is történt így, ellenben nem tagadhatom le, hogy azért nagyszerűen szórakoztam. Hiszen a Napos oldal is kicsit kiszökik műfajának korlátai közül, hogy megpróbáljon valami izgalmasabbat és élvezetesebbet nyújtani, mint egyszerű délutáni szórakozás.
 
Főszereplőnk, Pat ugyanis bipoláris zavarral küszködik. Miután rajtakapta feleségét a zuhany alatt az iskola történelemtanárával, nem tudott megálljt parancsolni indulatainak, és elég jelentősen elverte nejének öregedő szeretőjét. Ennek hatására gyógykezelésre küldték egy erre szakosodott intézménybe, ahol el is töltött néhány hónapot. Azonban amikor végre kiengedik, a visszailleszkedése a társadalomba nem sikerül éppen zökkenőmentesen. Családjával nem tud közös nevezőre jutni, továbbra is egykori felesége után sóvárog, bár nem mehet a közelébe. Ellenben találkozik Tiffany-val, aki férje halála után Pathez hasonló gondokkal kénytelen szembenézni, ugyanúgy nem találja helyét a közösségben: természetesen a két fiatal egymásra talál, egyre közelebbi kapcsolatba kerülnek, amelyben még egy táncverseny is fontos szerephez jut.
 
Ennyiből gyakorlatilag már ki lehet találni a végkifejletet, s úgy az egész dramaturgiát, a mentális betegségeknek és a diszfunkcionális családnak köszönhetően mégis végig fenntartja a figyelmet, és mindig képes egy kicsit meglepni. Pat apja például megrögzött Eagles-rajongó, s amikor a kedvenc csapatának szurkol, képes a végletekig elmenni: a távirányítóknak a megfelelő szögben kell állniuk, a kabalazsebkendőt muszáj gyűrögetni, s legfőképpen, a fiának is jelen kell lennie. Így próbálja kifejezni szeretetét és bizalmát – mellette Pat anyja sem jeleskedik érzelmeinek kimutatásában, s akkor még nem is beszéltünk a Patnél minden szempontból sikeresebb bátyról. Ilyen közegben próbál felgyógyulni, ám miközben kezelések helyett egy szemeteszsákot magára húzva fut, a Tiffany-val való találkozása teljesen megváltoztatja. Egymásban olyan személyre találnak, aki képes megérteni a bonyolult és ambivalens érzelmeiket, s egymás segítségével próbálnak túljutni a depresszión és a nyomott, ingerült hangulaton.
 
Mi pedig, a többé-kevésbé lelkes nézők kellemesen szórakozhatunk, hiszen mialatt David O. Russell rendező és forgatókönyvíró a klasszikus narratíva szerint vezeti a történetet, azért megcsillan sajátosan izgalmas humora is. Pergő, intelligens párbeszédek jellemzik, a kissé kicsavart gondolkodásmódú szereplők dialógusainak köszönhetően egy pillanatig sem unjuk meg a szerelmes történetet, jóllehet ugyanezen indoknál fogva nem hiszem, hogy mindenki meg fogja kedvelni a karaktereket. Viszont ha kicsit túllépünk az ezerszer látott elemeken, felfedezhetjük azt a küzdelmet, amit a „napos oldal” keresgélésével tölt Pat és Tiffany párosa – tánclépések közepette, a család idegesítő jelenlétével társítva, de mégis emberien, és körülményekhez képest hitelesen.
 
Ehhez pedig remek választásnak bizonyult Bradley Cooperés Jennifer Lawrence. Cooper eddig kevésbé komolyan vehető filmjeiről volt híres, de szerencsére ezúttal megfosztották a megszokott „szépfiú” szerepétől, hogy valami átlagosabb, vagy legalábbis kevésbé macsó figurát nyerjen. Így pedig végre ráébredhettünk, hogy tulajdonképpen képes színészkedni is – ez Lawrence kisasszony esetében eddig is egyértelmű volt, az újabban egyre többet foglalkoztatott színésznő most sem okoz csalódást, díjazta is az amerikai filmakadémia. Kellemes meglepetés Robert De Niro is, aki az utóbbi években mintha nem kapott volna értelmes filmet, de most végre megmutathatta, hogy nem csak közepes komédiákban képes megjelenni. A felsorolásból már csak Jacki Weaver maradt ki, aki a többiekhez hasonlóan szintén Oscar-jelölést nyert alakításával, minden bizonnyal megérdemelten.
 
Kevés olyan romantikus vígjátékot látok, amelyet nyugodtan mernék ajánlani férfiaknak is, de talán a Napos oldal ilyen. Sokáig sokkal inkább a mentális betegségeken és a vidámság keresgélésén van a hangsúly, mintsem a szerelmen, de egyébként is viccesebben, ötletesebben és humorosabban van tálalva, mint ahogy azt megszokhattuk. A lendületes párbeszédek, az érdekes karakterek előtérbe helyezése könnyedén elfeledteti velem, hogy mit is látok valójában: egy szórakoztató, de mégis hamisítatlan love-storyt. Kinek-kinek az ízlésére bízom, hogy meg tud-e birkózni ezzel.