Főkép

Nehéz dolga van egy színpadi adaptációnak a mozitermek hatalmas vásznain. Nehéz, mert egyszerre kellene számos elvárásnak megfelelnie: azoknak, akik azért ülnek be, mert szeretnének egy nagyívű produkciót látni a szerelemről és a forradalomról; akik egy szórakoztató musicalt néznének inkább; akik az eredeti verzió erejét várják viszont; akik még közelében sem jártak Victor Hugo klasszikusának – és így tovább, lehetne még sorolni, de szerencsére Tom Hooperrendező nem erőlködik, hogy mindenkinek a kedvére tegyen. Helyette egyszerűen csak egy színdarabot mutat be a modern technika adta lehetőségekkel, meghagyva a műfaj erősségeit és gyengéit – melynek következtében A nyomorultakat ugyanolyan könnyű megszeretni, mint megutálni.
 
Ugyanis tényleg egy színdarabot láthatunk, ezt le sem tagadhatják az alkotók. Minden pillanata teátrális, ez érződik még a szereplők gesztusain és a dramaturgián is, miközben tobzódik nagyjelenetekben, és természetesen mindent alárendel az éneknek. A karakterek csak eltúlzottan képesek megnyilatkozni, gondolkodni is csak hatalmas léptékben tudnak, a szerelem már az első pillanattól kedve megdönthetetlen és legyőzhetetlen, a forradalom pedig az utolsó leheletig heves és igazságos. Ezt pedig közel sem biztos, hogy mindenki képes tolerálni, még én is sokalltam néhol, noha rajongok a színpadiasságért. Cserébe viszont tökéletesen kiegészítik a XXI. századi filmes trükkök, az operatőr, a vágó és a látványtervező munkája legalább annyira jelentős és meghatározó, mint az egyébként szintén kiváló színészeké.
 
Jean Valjean szenvedéstörténete filmeposzért kiált, Tom Hooper pedig olyan nagyszerűen kötötte össze a musicallel, hogy néha tényleg csak ámulni tudunk. Az egyetlen kenyérdarabért hosszú rabságra ítélt férfi kálváriája fokozatosan jobbra fordul, megváltozik, ám nyomában ott a kegyetlen Javert, aki életcéljának tekinti, hogy végre elkapja a bűnözőt. Valjean nem adja fel, segíti embertársait – köztük Fantine-t, a mocsokba süllyedt anyát és lányát, Cosette-et is. Évek múltával már újabb forradalomról beszélnek Párizs utcáin, fiatalok csoportja próbálja megdönteni a zsarnok király hatalmát. Ebben a környezetben bontakozik ki Cosette és az egyik lelkes forradalmár, Marius szerelme – de vajon beteljesülhet-e valaha is? S milyen sors vár Valjeanra, aki a bűneit hátrahagyva sem menekülhet Javert elől?
 
Nem is kérdés, hogy egy produkcióban, ahol a két és fél órás játékidő közel kilencven százalékában folyamatosan énekel valaki (olykor többen is egyszerre), a legnagyobb feladat a nézők mellett a színészekre vár. Előbbieknek valahogy meg kell barátkozniuk a gondolattal, hogy a szereplők minden közlendőjüket dalban fejezik ki, a cselekmény is csak így mozdul előre, és tényleg állandóan énekel valaki – ami bizony könnyen fárasztóvá válhat, még ha a történet meg is követeli a hosszú játékidőt. Utóbbiaknak viszont úgy kell előadniuk magukat, hogy azt még az utolsó percekben is élvezzük, hiszen a Schönberg-Boublil-musical dalai tökéletes alapot adnak a mély érzelmek közvetítésére, a lenyűgöző kompozíciók szinte együtt élnek a képi világgal.
 
Az régóta nem kérdés, hogy Hugh Jackman zseniális színész – de hogy még énekelni is tud, az különösen érdekesnek ígérkezett. Lenyűgöző hangja egyben tartja a produkciót, szívhez szóló vallomásai legalább annyira fontosak, mint Russell Crowe tépelődései. Crowe Javert szerepében nem azt a hatalmas erejű, mély orgánumú figurát adja elő, mint várnánk – sokkal emberibb és őszintébb, ami nagyon jót tesz a filmnek. A Fantine-t játszó Anne Hathaway beleteszi szívét-lelkét a dalokba (főleg az „I dreamed a dream”-be), játéka egyszerre mosolyogtatóan bűbájos, mélyen szomorú és döbbenetesen tragikus. Kevésbé éreztem erősnek a „fiatalok” alakítását, bár talán nem is rajtuk múlott: hiába tündéri Amanda Seyfried és forradalmian romantikus Eddie Redmayne, nem kaptak elég teret a kibontakozásra, szerelmük még a színpadhoz képest is elnagyoltnak érződött. A humort Helena Bonham Carter és Sacha Baron Cohen párosa szolgáltatja, kényelmesen ripacskodhatnak szerepükben, kevés meglepetést nyújtanak, de legalább hibátlanul oldják fel a patetikus, erősen giccsbe hajló jelenetek drámaiságát.
 
Valahol ettől lesz A nyomorultak olyan lélekemelő élmény: tökéletes arányban vegyíti magában a romantikus lelkületet, a naiv optimizmust, a tömegek nyomorát és az esetlen poénokat. Úgy képes keverni az életszagú díszleteket, az ügyes vizuális megvalósítást és a kiváló dalokat, hogy abból valami egyedülállóan emlékezetes szülessen, még hogy ha néha el is veti a sulykot a színpadiasság tekintetében. Olyan mű, amely után úgy állunk fel a székünkből, hogy valami nagyformátumút, nagyvolumenűt láttunk, valami különlegeset, amelyre nem képes minden mozifilm. Grandiózusság érződik benne, hiába foglalkozik minden szereplő a saját gondjával, elmerülünk ebben az emelkedett és magasztos világban, melyet nem is felejtünk el egykönnyen. Kicsit hosszú, és egy idő után némileg fárasztó, de mégiscsak olyan alkotás, amelyet érdemes megnézni – már ha nem jövünk zavarba attól, ha egy filmben folytonosan énekelnek.