Főkép

Abraham Lincoln talán az Amerikai Egyesült Államok egyik legismertebb és legmeghatározóbb elnöke. Terminusa alatt polgárháború dúlt az északi Konföderáció és a déli Unió között, melynek egyik legjelentősebb vitás pontja a rabszolgaság kérdése volt. Lincoln 1863-ban már megalkotta és sikerre is vitte az Emancipációs Nyilatkozatot, mely sokat tett ugyan a néger rabszolgákért, ám az igazi sikert, a felszabadítást csak a két évvel későbbi 13. alkotmánykiegészítés hozta meg. A film középpontjába is ez a kérdés került: miként is tudta Lincoln meggyőzni a Kongresszust a kiegészítés elfogadására, s egyáltalán hogyan sikerült megnyerni a háborút?
 
Miközben távoztam a moziból, azon tűnődtem, hogy mikor kezdett el Steven Spielberg, mindenki egyik kedvenc mesélője ilyen patetikusan, ilyen hatásvadász és kissé bizony ellenszenves módon történetet előadni. Mert hogy már a tavalyi Hadak útján is leginkább emiatt váltotta ki sokak nemtetszését (köztük az enyémet), az szinte biztos – mint ahogy az is, hogy a Lincoln szintén beleesett ebbe a csapdába, s így a rengeteg jó lehetőség ellenére közel sem lett tökéletes, vagy legalábbis olyan kiváló, mint amit vártam. Szeretni akartam a filmet, mert kedvelem az amerikai politikát, a törvényhozás és a demokrácia érdekességeit, ráadásul a polgárháború évei, a rabszolgatartás eltörlése is legalább ilyen izgalmas témának bizonyulhatott volna – persze nem is lett rossz (sőt), csak csalódtam egy kicsit.
 
Ugyanis akármennyire is élvezetes a feszült politikai dráma (már akinek az: aki háborúra és akció vágyik, ne a Lincolnt válassza), Spielberg közreműködésével telepakolják olyan már-már olcsó húzásokkal, hatásosnak szánt, de inkább giccsbe hajló pillanatokkal, amelyek erősen lehúzzák a végeredményt. Nem véletlenül a film akkor működött a legjobban, amikor a szavazat-keresgélés, a képviselők meggyőzése és a nagyzoló politikusi viták zajlottak, s bár nyilvánvaló volt, hogy megszerzik a szükséges voksokat, mégis érdekesen tudták tálalni. Ezzel szemben a kezdő jelenetek, de még a feleslegesen elnyújtott és erőltetett zárás is inkább a negatív oldalt erősítette, annyira tolakodóan akart a nézőkre hatni a rendező és író párosa, hogy pont az ellenkezőjét érte el. Félreértés ne essék, ettől még vannak benne kifejezetten szívmelengető, megindító percek is, jó látni a szép történelmi eseményeket, de a megvalósítás módja sok kívánnivalót hagy maga után.
 
Akik viszont igazán kiemelik a produkciót a közepes minőségű alkotások közül, azok a színészek (megérdemeltek az ilyen irányú Oscar-jelölések). Kezdve rögtön Daniel Day-Lewisszal, aki gyakorlatilag átlényegül az amerikai elnökké ezalatt a két és fél óra alatt. Egy a mindennapokban megfontolt, családjával nem épp eszményi viszonyban álló, anekdotákat szívesen mesélő férfiból igazi elnökké válik a másodperc töredéke alatt, majd ugyanilyen gyorsasággal tűnik el minden karizmája, hogy helyét átvegye egy meglepően magas családapa. Ám néha mégis azt éreztem, hogy Tommy Lee Jones bizony ellopta a show-t. Brillírozik a republikánusok radikális vezéralakjának szerepében, karaktere pótolja mindazt a karizmát és energiát, ami Lincolnból hiányzik, morális válsága sokkal erősebben átérezhető, mint az elnök esetében, ráadásul tényleg hibátlanul játssza el.
 
A politika mellett Lincoln családja is az előtérbe kerül, főleg a felesége révén, aki fiuk halála után mély gyászba temetkezett, és ezt a házasságuk is megsínylette (már ha tökéletes volt egyáltalán valaha). Nem igazán illett ez a szál a politikai viaskodások mellé, nem is vagyok benne biztos, hogy nem működött-e volna nélküle is, ám így sikerült tovább mélyíteni az elnök karakterét, ráadásul Sally Field játéka is sokat hozzátett az élményhez. Ez sajnos már nem mondható el a fiukat alakító Joseph Gordon-Levittról, akinek a figurája elég vázlatos lett, csak banalitásokból építkeztek, s ezen a színész sem sokat tudott javítani. Ellenben a technikai oldal ezúttal is hozza a szokásos, Oscar-jelölt színvonalat, Janusz Kaminski operatőri munkája és John Williams zenéje mindenképpen kiemelkedő.
 
A Lincoln lehetett volna egy feszültséggel teli, izgalmas és magával ragadó politikai dráma, vagy egy érzelmes, az elnök személyére és családjára koncentráló életrajzi film, esetleg egy, a háború utolsó éveit bemutató történelmi produkció, de egyik sem lett igazán. Lavíroz a különböző műfajok között, olykor jobban elkapja a ritmust, máskor kicsit megbicsaklik, minden igazán megható pillanatra jut egy erőltetetten szentimentalista is, mégsem bánom a megtekintését. Egy ikonikus figurát láthatunk a vásznon, akinek tevékenysége annyira jelentős és számottevő, hogy még egy hibátlantól távol álló filmet is képes érdekessé varázsolni – aki meg esetleg a rabszolgaság másik oldalára kíváncsi, érdemes egy próbát tennie Quentin Tarantino legújabb filmjével, a Django elszabadullal is.