Főkép

Tetszik vagy sem, globalizálódunk, termékek, eszmék, emberek jönnek és mennek, aminek eredményeként a folyamatos változások korában élünk. Ezt szerethetjük vagy utálhatjuk, sok választásunk nincs, de véleményem szerint két dolgot megtehetünk. Egyrészt kihasználjuk a lehetőséget, és megismerjük, eltanuljuk a többiektől mindazt ami jó, illetve hasznos, másrészt pedig igyekezzünk megismertetni a nagyvilággal mindazon kincseinket, melyekre büszkék vagyunk, illetve mások számára is érdekesek lehetnek. Részemről a világzenével vagyok így, két év után még mindig kíváncsian várom, milyen új vagy régi lemez bukkan fel a lejátszóm közelében, a világ mely szegletéről származó zenészek próbálnak meggyőzni tehetségükről. Ennek köszönhetően a rovat változatlan formában megy tovább, hiszen rengeteg világzenei album jelenik meg, csak győzzem energiával és idővel a válogatást – továbbra is szigorúan szubjektív alapon.

 

 

 

 

The Grasslands Ensemble & Daniel Ho: Between The Sky & Prairie (CD)

 

Egy pillanatig sem vitatkozom azokkal, akik szerint ez a lemez inkább népzene, semmit világzene. Mert szerintem is minimum határestről van szó, többnyire folk, és csak helyenként nevezhető world musicnak amit ez az alkalmi társulás művel. Amiért mégis bekerült a rovatba, az egyértelműen torokéneklésnek köszönhető (ennek sosem tudok ellenállni). Persze ez önmagában még nem biztos, hogy elegendő lenne, mivel lassan annyi ilyen stílust művelő album/együttes bukkan fel a világzene színpadán, ami óhatatlanul a minőség rovására megy.

 

A számomra szükséges pluszt ebben az esetben Daniel Ho jelenti, aki szülőföldjének (Hawaii) hangszereit és zenéjét próbálja belecsempészni valamilyen formában mindegyik projektjébe. Ettől az elképzeléstől első hallásra elég messze esnek a mongol puszták, de Ho kitalálta ezt mégis miként oldja meg. Persze nem a semmiből támadt az ötlete, előzőleg öt évig egy tajvani lemezcégnél (Wind Music) dolgozott világzenei projekteken, majd felkérték, hogy készítsen egy mongol lemezt. Ehhez párszor elutazott a helyszínre, ahol megismerkedett a későbbi The Grasslands Ensemble tagjaival. A közös munka eredménye ez a lemez, amely külső megjelenése okán eddig az év legszebb kiadványa nálam. A nagyméretű, kemény papírtokba bujtatott korong, és a mellékelt, háromnyelvű könyvecske, amely gazdag képanyagot, és a számokhoz kapcsolódó információkat tartalmaz – ezt tényleg öröm kézbe venni, és zenehallgatás közben lapozgatni, olvasni.

 

A lényeg persze a zene, és itt sem okoz csalódást a Between The Sky & Prairie című lemez. Úgy sejtem, az alapkoncepció különféle népdalok leporolása, és korlátozott mértékű modernizálása volt. Ennek eredményeként burját, mongol, evenk, daur, mandzsúriai, barga dalok sorjáznak egymás után, amit hol zongorával, hol ukulelével, hol slide gitárral egészítenek ki. A jól megválasztott énekesek miatt minden szám tényleg saját karaktert kap, és ha választanom kéne, hogy az Anda Unionos Qiqigema vagy Bayinhehe éneke tetszik jobban, akkor egyszerűen nem tudok választani. Az viszont biztos, hogy legjobban a „Praise for Galloping Horses” című szám fogott meg, minimalista hangszerelése és Tamir Hargana torokéneklése miatt. Összességében egy jól átgondolt, és következetesen megvalósított zenei koncepciót rejt az album, a régi dallamokat jól ellenpontozzák a modern megoldások – mindez együtt kifejezetten működőképesnek bizonyul.

 

Kinek ajánlom: mongol és mandzsúriai népzene hawaii hangszerekkel kombinálva, régi-modern ötvözeteként tálalva. Elsősorban újdonságokra és ázsiai zenére vágyóknak.

2017-ben megjelent album (Wind Music).

Az együttes facebook oldala: https://www.facebook.com/BetweenSkyPrairie/

 

 

 

Catrin Finch & Seckou Keita: SOAR (CD)

 

Nem kell agysebész tudomány annak megállapításához, hogy ha egy duó évekig koncertezik szerte a világban, akkor a két muzsikus mind zeneileg, mind emberileg illik egymáshoz. Catrin Finch (hárfa) és Seckou Keita (kora) első közös lemeze még 2013-ban jelent meg (Clychau Dibon), és azonnal nagy kritikai illetve közönségsikert aratott.

 

Az új album többféleként értelmezhető mondanivalóval bír – bár a jobbára instrumentális zene direkt szöveges üzenetet nem tartalmaz. A zenét a halászsas újbóli felbukkanása ihlette Walesben – ezt a ragadozó madarat a XVII. században kiirtották, de ma már újra megteszi a 3000 mérföldes utat Wales és Nyugat-Afrika között, ily módon kapcsolatot teremtve a két földrész között. Erről persze manapság a legtöbb embernek a migráció, az emberek határokon átívelő vándorlása jut az eszébe, és igen, valahol ez is benne van zenében.

 

Az előző korongjukat nem ismerem, de a mostani valami csodálatos harmóniában rezonál a hallgatóban. Igazából nincs értelme önálló számokról beszélni (azért a Bach átirat, a „Bach To Baisso” mindenképpen említést érdemel), mert ez a háromnegyed óra felfogható egy végtelen dallamként, amely úgy köröz felettünk, ahogyan a halászsas a víztükör felett. Csak ez a zene nem tér ki a zsákmányszerzésre, megmarad a repülésnél, nem tud és nem is akar betelni a korlátok és határok nélküli tér élményével. Azt meg már csak ráadásként mondom, hogy a legtöbb esetben alig észrevehető, mikor szól a hárfa, és mikor a kora. Harmónia, nyugalom, saját karakterrel rendelkező kompozíciók jelzik az összhangot a két muzsikus között, amelyet az egymásra figyelés és a másik játékára történő reagálás jellemez.

 

Kinek ajánlom: a nyugalomra, szépséges dallamokra vágyóknak kötelező hallgatnivaló.

2018-ban megjelent album (bendigedig)

A duó weboldala: https://www.catrinfinchandseckoukeita.com/

 

 

 

Paulo Tato Marinho: Gaitas de Fole em Portugal / Bagpipe Music from Portugal (CD)

 

Három héttel ezelőtt írtam a Gaiteiros de Lisboa együttes jubileumi lemezéről. A jelek szerint ezzel még nincs vége a portugál dudaszónak, mivel az egyik tag, a velem egyidős Paulo Tato Marinho tavaly novemberben megjelentette első szólólemezét, amelynek címe – Dudamuzsika Portugáliából – mindent elmond tartalomról. Egy biztos, a folyamatos hang kibocsátására képes hangszer régen egész Európában népszerű volt, és átmeneti szünet után, a múlt század végén a legtöbb országban újra felfedezték, megkedvelték.

 

A CD borító fekete-fehér színe jelzi, hogy itt nagyon letisztult, minden cicomától mentes muzsikáról van szó. A kézzel rajzolt figurák pedig öltözete pedig arra utal, hogy időben visszafelé haladunk, amikor a dudások még ugyanúgy részét képezték falvaknak, mint a temető vagy a templom. Paulo Tato Marinho első albumán Portugália minden tájáról származó dallamokat, témákat gyűjtött össze nagy mennyiségben, aminek eredményeként van olyan szerzemény, amit három korábbiból komponált egybe. Mindez sokszínűséget eredményez, amit csak tovább gazdagít a megszólaltatott számtalan hangszer (ötvennél biztosan többről van szó), melyek túlnyomó része duda (ebből a hangszerből, mint kiderült, nagyon sokféle létezik), vagy valamilyen fúvós hangszer – a hozzám hasonlóan laikus zenehallgatónak ez elsőre felfoghatatlan mennyiség, bár tény, valóban eltérő hangzást eredményeznek. A jobbára instrumentális album érthető módon nagyon változatos lett, a szomorkás tételek mellett számos táncra ingerlő szerzemény hallható. Nekem legjobban az énekkel kiegészített darabok („Cantigas Medievais”, „Coimbra” és „Lhaços Cantados”) tetszettek, már csak az ének-duda kontraszt miatt is. A klipes „Tiêrras de Miranda” pedig gyönyörű példa a duda és a különféle dobok közös játékára.

 

A Gaitas de Fole em Portugal lemezt ne hagyományőrző kiadványnak, hanem inkább a dudamuzsika életerős, pormentes megszólalásának kell tekintenünk, olyannak, aminek alanyi jogon ott a helye minden középkori és népzenei fesztiválon, de talán az sem ördögtől való elképzelés, ha a világzenéhez közelítjük.

 

Kinek ajánlom: elsősorban dudakedvelőknek ajánlott.

A 2017-ben megjelent album (Szerzői).

Az előadó weboldala: http://paulotatomarinho.pt/en/