Főkép

2015. november 8-án jelent meg a sorozat első cikke, és az eltelt idő alatt számomra alaposan kitágult a világ, mert a világ zenéje sokkal gazdagabbnak, változatosabbnak bizonyult annál, ahogyan azt előzetesen gondoltam. Rengeteg együttest, előadót, kiadót ismertem meg, már nincs olyan kontinens, amely ne szerepelt volna a rovatban. Külön öröm, hogy nem csak külföldi, hanem hazai lemezek is rendszeresen megfordulnak a lejátszómban, és a minőségre itt sem lehet kifogásunk – nem véletlenül kerülnek fel időről-időre a különféle külföldi sikerlistákra ezek az albumok. A világzenének köszönhetően újra elkezdtem koncertekre járni, és ezen a téren sincs okom panaszra, a Fonó vagy a Várkert Bazár, no meg a Müpa rendre érdekes programokkal kényeztet, nem beszélve a Szigetről (ahová anyagi okok miatt nem jutok el) vagy a többi rendezvényről (amelyekről időhiány miatt maradok le). Végezetül pedig már itt van nekünk a Budapest Ritmo, amely nem egyszeri alkalom volt, hanem évente megrendezésre kerülő világzenei fesztiválnak ígérkezik.

 

Mindezek fényében kíváncsian várom, a következő hónapokban milyen új lemezek, vagy a ládafiából előkerülő régebbi kiadványok nyerik el tetszésemet, és késztetnek meghallgatásra. Kívánok mindenkinek hasonlóan tartalmas szórakozást, felfedezést a Zenék a nagyvilágból, avagy világzenéről szubjektíven sorozattal.

 

 

Otros Aires: Perfect Tango (CD)

 

Az együttest az argentin Miguel di Genova alakította Barcelonában 2003-ban, méghozzá azzal a feltett szándékkal, hogy megújítja a tangót. Ez alatt gyakorlatilag a mai napig – merthogy az elképzelés azóta sem változott – a hagyományos tangó és a milonga modernizálását kell értenünk, elektronikával, valamint modern, XXI. századi szövegekkel kiegészítve (ez utóbbira nem tudok mit mondani, mivel nem értek spanyolul, de a többi stimmel).

 

Az ötödik nagylemezük tavaly novemberben jelent meg, és az előbb vázolt kereteken belül elhelyezkedő zenét tartalmaz, ami érthető, hiszen a számok többségét di Genova írta, aki az éneken kívül gitározik és az elektronikus alapokat biztosítja. Rajta kívül Diego Ramos zongorázását tartom meghatározónak, és persze a tangózenekaroknál elengedhetetlen bandoneón (harmonikaszerű hangszer) muzsikusokat, Matias Rubinot és Ernesto Chino Molinát. A fentiek alapján senki ne hamarkodja el az ítélkezést, mert bár az elektronika tényleg fontos eleme az Otros Aires muzsikájának, egyáltalán nincs messze az eredeti tangótól. Erre jó bizonyság, hogy a különféle társastáncversenyeken, amikor tangóra kerül a sor, a párok időnként az ő számaikat választják, és olyan koreográfiát kreálnak, ami talán még Piazzollának is tetszene.

 

Ha már Piazzolla szóba került, akkor kezdem rögtön azzal a feldolgozással, amelyet eredetileg ő írt (Libertango), ezt később Grace Jones poposította (I‘ve Seen That Face Before), és most került sor az újtangósításra. Elsőre hallásra fura volt, főként az eltérések miatt: az eredetinél lassabb és lazább, a popdalnál meg nyugisabb, viszont megőrizte azt a látens erotikát, amit a tangóhoz társítok. A legtangósabb tétel címért több dal is versengett nálam, de végül a „Perro Viejo” lett a nyertes, a jól eltalált arányoknak köszönhetően. A lemezen egyetlen szám erejéig Meghan Kabir énekesnő vendégeskedik (Solo Esta Noche), ami már csak ezért is kilóg a többi közül, de a duettnél sokkal fontosabb, hogy érzésem szerint ebben távolodnak el legjobban az újtangó alapoktól.

 

Kinek ajánlom: újtangó, elektronikával megtámogatva – ezért aztán minden latinzenekedvelő nyugodtan tegyen próbát vele.

2016-ban megjelent album (Galileo Music).

Az együttes weboldala: https://www.otrosaires.com/

 

 

 

Cassie and Maggie: The Willow Collection (CD)

 

Helytakarékossági és kényelmi szempontok miatt előnyben részesítem a digitalizált lemezeket a kézzelfogható verzióknál, azért időnként elcsábulok, kivált ha olyan igényes és különleges darabokról van szó, mint amilyen például Kepa Junkera tavalyi lemeze volt. Az Új-Skóciában élő MacDonald testvérpár a maga nemében szintén egyedi kivitelt választott a saját kiadású albumának. Kezdem azzal, hogy a CD-t leszámítva minden újrahasznosított papírból készül, ez alól talán csak az a kis parafakorong kivétel, ami a tokban szilárdan tartja a CD-t. A füzet barnás alapszíne régies hatást kelt, amit csak fokoznak a felhasznált grafikák – mintha egy, az 1900-s évek elejéről származó daloskönyvet tartanék a kezemben. Tetszik, jó kézbe venni.

 

A bevezetőben magyarázatot kapunk a címválasztásra, miszerint a (skót-ír-angol) népzenében a fűzfa szimbolikus jelentőségű, gyakorlatilag a haláltól az újjászületésig, minden fontosabb érzelem hozzá kapcsolható – és a két hölgynek pont ez volt a célja, hogy zenéjével legalább ilyen erőteljes érzelmeket váltson ki. Ezt szerintem elérték, mert egymástól nagyon eltérő hangulatok sorjáznak egymás után, vidámság és bánat váltja egymást, mindezt fiatalos energiával, és kellő hangszeres tudással tálalják – érdemes megnézni valamelyik élő fellépésük videóját (ez az egyik kedvencem), egyszerűen bámulatos mire képesek közösen.

 

A legszebb az egészben, hogy nem népzenét játszanak, hanem világzenét, mert nyitottan járnak-kelnek a világban, és a menet közben hallott, nekik tetsző stílusokat felhasználják dalszerzés közben. A „The Willow Hits” például simán elférne bármelyik country slágerlistán – és mégsem számít kakukktojásnak a többi szerzemény között. Nem arról van szó, hogy mindenáron egymástól eltérő kompozíciókat írtak, mert több számuk nagyon hasonlít az népzenére, bár tény, valamiért az elkalandozások most jobban tetszenek. Meglepő a „Let No Man Steal Your Thyme” című tétel blues vonala, miként váratlanul ért a halál elkerülhetetlenségét diszkrét harmonikával és kristálytiszta énekkel elbeszélő „Turn Me Gentle When I`m Dying” – ez gyönyörű lezárása a lemeznek, beletörődő nyugodtságával elsimít mindent indulatot/érzést. Remélem egyszer látom őket majd élőben is, biztos vagyok benne, hogy különleges élményben lesz részem.

 

Kinek ajánlom: kortárs angolszász világzene extrákkal.

2016-ban megjelent album (szerzői kiadás)

Az együttes weboldala: www.cassieandmaggie.com

 

 

 

Tamikrest: Kidal (CD)

 

Kicsit olyan érzésem van, mint amikor karácsony táján a nagyobb filmes cégek egyszerre kezdik el a sikerfilmjeik forgalmazását, az egyszeri néző meg nem tudja, melyik blockbusterre üljön be, mi az, amire tényleg figyelnie kell. Mondom ezt azért, mert év elején viszonylag egymáshoz közeli időpontban jelent meg a sivatagi rock/blues két meghatározó együttesének idei korongja, és ez a nem feltétlenül pénztárcabarát megoldás félek, némileg árnyalja azt az egyébként pozitív hatást, amit a hozzám hasonló zenerajongókban a hír kivált. Arról nem is beszélve, hogy így óhatatlan az összehasonlítás, melyik a jobb, kinek sikerült előbbre lépnie, megújulnia. Bármiféle lista (fontossági vagy egyéb) létrehozását nem tartom jó ötletnek, nekem egyszerűen mindkét album tetszik.

 

A Tamikrest esetében arról biztosan nem beszélhetünk, hogy új irányba indultak volna el, hiszen megmaradtak annál, amihez a legjobban értenek, és továbbra is rájuk jellemző sivatagi rockot játszanak (pár újdonság azért fellelhető, ilyen mondjuk a „Adoutat Salilagh” gitárja). Ennek a stílusnak egyik jellemzője, hogy a nálunk ismert rockzenénél lassabban játszanak, extázis vagy energialöket helyett inkább homokdűnék tövében végrehajtott relaxációt, merengést kapunk szomorúsággal vegyítve, amely teljesen érthető az utóbbi évtizedekben a tuaregekkel történtek miatt. A címválasztást jelképesnek érzem, hiszen ez a szaharai város tekinthető az együttes szülőhazájának, itt alakultak meg 2006-ban. Másrészt Kidal az egyik kiindulópontja volt a 2012-es tuareg lázadásnak, aminek célja a függetlenség kivívása volt, és amit a kormányzat fegyveres erővel levert, így minden maradt a régiben – ez a kilátástalanság/reménytelenség, még ha nem is direktben, de azért ott van minden egyes számban, bár néha úgy éreztem, az együttes zenéjével mintha ellenállásra, büszkeségre buzdítaná népét.

 

Erről az albumról az olyan, picit tempósabb szerzeményeket kedveltem meg, mint amilyen például a „War Toyed”. Ez nagyjából olyan érzést nyújtott, mint az általam még sosem próbált, de számtalanszor elképzelt sivatagi autózás, amikor a pár homokdűne vagy a köves sivatag suhan el hátrafelé a makulátlan égbolt alatt. A gitárszóló pedig olyan, mint az ismétlődő dűnék között feltűnő, és a háttértől elütő tájelem, magához vonzza a szemet/fület. Ez a nóta egyébként kérdezős-válaszolós vokálra épül, vagyis a zenekarvezető Ousmane Ag Mossa soraira felesel a kórus. A lágyabb vonalat több szám képviseli, itt nem tudtam eldönteni, hogy a „Ehad Wad Nadorhan” vagy az akusztikus „Tanakra” tetszik jobban. A női kórussal kiegészített „Erres Hin Atouan” című dalt azért szeretem, mert hipnotikus ereje van, bár az a mai napig nem világos számomra, ezt mégis hogyan éri el. Ez egyébként az egész lemezre igaz, minden különösebb hókuszpókusz nélkül megnyugtatja a hallgatót, és tényleg megadja azt a pluszt, ami a hétköznapokhoz szükséges.

 

Kinek ajánlom: csak a szokásos – éppen ezért mindenkinek javaslom a meghallgatását.

A 2017-es album (Glitterbeat).

Az együttes weboldala: http://www.tamikrest.net/